Szam0s83 2011.08.22. 15:58

GABRIEL WICKBOLD

Lüktető színorgia

Tömény szexualitás, festékdobozba zárva. Gabriel Wickbold fotóin, a brazil emberek mérhetetlen nagy szabadságvágya találkozik a fülledt erotikával, csak hogy jól fejbe kólintson mindenkit.

A Gabriel Wickbold képei úgy elevenednek meg előttünk, mintha egy testnedvektől tocsogó (szín)orgiába csöppennénk egy sötét hálószobában. Természetesen a művészet szubjektív és a legritkább esetekben találkozik a festő mondanivalója a miénkkel. Viszont az esztétikai sokk garantált. Még akkor is, ha akad olyan kolléga, aki csak legyint: ez számítógépes trükk. Photoshop ide vagy oda, egy kép akkor válik művészetté, ha az kilép elénk és megsimogat minket. A fiatal (26) brazil varázslata nemcsak érzékszerveinkre hat, hanem bizsereg tőle a lelkünk és az agyunk néhány szexualitásért felelős receptora is. Újkori fotózás, nem is vitás. Wickbold hamar befutott forradalmi stílusával, akiért mára sorban állnak a reklám és divatcégek. Sikere határtalan, Sao Paulótól Milánóig, Tokión át New Yorkig.

A Sexual Color című sorozata után most itt a legújabb őrülete, a Sexxfashion és az Animals, amelyből ezúttal sem hiányozhatnak színek és a szexualitás. Egyesek szerint művészete az erotikus és a pornográf, a gyönyörű és a groteszk határán táncol. Bárhogy is legyen, de az én hálószobámban ott lesz a falon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szam0s83 2011.08.08. 23:10

Szövegírás

 Szilikon őrület…

…pimaszul, színesen. Olaszország utcái után most már nálunk is járványszerűen terjednek az innovatív anyagból készült cool kiegészítők.

A TOO LATE meglátta azt, ami ott hevert az orrunk előtt. Észrevette, hogy egy óra nem csak státusszimbólum lehet, hanem a stílus egyszerű megtestesítője is. Az első klasszikus darabok a strandra készültek, ahol is a szivárvány színeiben feltűnő fürdőruhákhoz kellet valami a kitűnni vágyóknak. Adta hát magát egy laza kiegészítő, amely ütés, karc, és vízálló anyagból készült.  Az ötlet annyira bejött, hogy rákaptak a „streetfashion” kedvelői is, és ezennel kezdetét vette a TOO LATE őrület.

 

Az igazán stílusos csajok és pasik, reggel benéznek a szekrényükbe, kiválasztják az adott nap ruháját és a színben hozzá illő bőrbarát szilikon órájukat, amely egész nap komfortos élményt nyújt viselőjének. Mivel mindehhez megjelentek már az innovatív anyagból készült színes pénztárcák és övek is, kijelenthetjük, Európa TOO LATE bűvöletébe esett. 

Szam0s83 2011.05.17. 21:24

JOY

Az igazi fogyás nyomában

Koplalás? Éhezés? Szenvedés? Nem. Ennél még a 80-as évek retro tornája is modernebb módszernek számít. A JOY magazin detektívei kinyomozták, hogyan fogyókúrázik az erősebbik nem manapság. Jelszó, az egészség.

5 dolog, amely ne legyen az étrendedben, ha fogyni szeretnél (100g):

  • ·         Majonéz (734 kalória)
  • ·         Olajos magvak (600-700 kalória)
  • ·         Pattogatott kukorica (541 kalória)
  • ·         Szalonna (699 kalória)
  • ·         Téli szalámi (512 kalória)

Káposztaleves, gyümölcsdiéta, folyadékkúra. Számháború a kalóriákkal, harc a kilókkal. Tudjuk, hogy számtalan csoda módszer lát napvilágot percenként, amitől már nekünk is zsúfolásig tele a szekrény. Ahelyett, hogy okoskodva megmondanánk a nagy tutit, a JOY inkább felgöngyölített három igaz történetet, igazi szereplőkkel, igazi fogyással. Ha a férfiaknak sikerül, nehogy már…

Végy egy jó feleséget, Zoltán (51) vállalkozó

Fiatalság hevében, sokan sérthetetlennek hiszik magukat. Aztán jönnek azok a bizonyos első jelek, de ez is kevés. Az igazi változáshoz, meg kell, hogy ijedjünk. Igazából persze az sem árt, ha életünk párja veszi kézbe az irányítást. Meg persze a fakanalat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Tudják, hogy van ez. Fiatal voltam és erős. Sokat sportoltam, azt gondoltam sebezhetetlen vagyok. Imádtam nagyokat enni. Mindenből, sokat. Aztán jöttek az első jelek, amelyeket még nem vettem komolyan. Pedig, már arra sem lehetett volna legyinteni. A magas vérnyomás nem játék. Akkor azért a dohányzást sikerült letennem, de az evés továbbra is a gyengém maradt. Azok a fránya kilók meg csak szaporodtak. Egyre fáradékonyabb lettem, már egy kis lépcsőzéstől is úgy lihegtem, mintha lefutottam volna 5 km-t. Én és a helyzet addig súlyosbodtunk, amíg már nagy volt a baj. Szerencsére a doktorom jól meg is ijesztett. A kezdődő cukorbetegségem és az inzulin réme már elég félelmetesnek tűnt ahhoz, hogy észbe kapjak. Életmódot váltottam és leadtam 10-20 kg-ot. A legnagyobb segítségem nem egy fogyókúrás módszer, vagy maga Schobert Norbi volt, hanem a feleségem és az ő határtalan gondoskodása. Ettől a perctől kezdve mindenre oda figyelt. Teljes kiőrlésű lisztből készült házilag sütött pékárukkal látott el, kivonta a cukrot az ételekből, csatát nyert a kalóriákkal szemben. Minden hajszálpontosan kiszámolva, kimérve, tálalva. Éhezés? Ismeretlen fogalom. A rendszeres mozgás csak hab volt a tortán. Finom ételek, mennyei fogások. Így fogyni, nem büntetés.”

5 ok, amiért nem sikerül fogyni

  • ·         Esti nassolás
  • ·         Diéta, mozgás nélkül
  • ·         Üres hassal edzeni (mozgás után zabálni fogsz)
  • ·         Napi kalória beviteled több mint, amennyit 1 nap elégetsz
  • ·         Ritkán eszel, de akkor sokat

Titkos recept, Miklós (26) fejlesztőmérnök

Amikor az izzadság gátló annyit ér, mint a halottnak a csók, amikor a busz utáni kocogástól zihál a tüdő. Ezek és ehhez hasonló jelek után valószínűleg mindenki átgondolná hová vezet az életmód, amit folytat. A sütemények rémétől fenyegetve is létezik kiút…

„Az én történetemhez hozzá tartozik, hogy mindig is duci fiú hírében álltam, de ez cseppet sem zavart. Jól éreztem magam a bőrömben, és azt gondolom, ez az, ami igazán számít. Azzal viszont nem számoltam, hogy a kilók úgy ugráltak fel rám évről évre, hogy az pont ne legyen feltűnő. A hírtelen hízásnál, csak a lassú súlygyarapodás a rosszabb, mert későn veszi észre az ember. Nekem sikerült 113 kg-nál észbe kapnom, de akkor sem a tükör adta a tanácsot. Történt ugyanis, hogy az egyik nap mentem dolgozni, amikor is 30 méterre lehettem a megállótól, amikor megpillantottam a buszt. Kocogóra vettem a tempót, hogy le ne késsem azt. Ez volt az első pofon, amitől észbe kaptam, ugyanis attól a roppant kemény 30 métertől, úgy zihált a tüdőm, mintha most futottam volna le a Budapest Marathont. A második tasli visszakézből jött. Az izzadás ugyanis, nem macsós. Egy kis lépcsőzés is elegendő volt ahhoz, hogy úgy nézzek ki, mintha leöntöttek volna egy dézsa vízzel. Mi sem kellett több, elhatároztam ez így nem mehet tovább, lefogyok. Majdnem minden nap megyek konditeremben, ahol is hosszú kardió edzésekkel, megfűszerezve egy kis súlyzós edzéssel (csak férfi vagyok) sikerült 2-3 hónap alatt 17 kg-ot fogynom. Na jó, persze ehhez kellett egy megfelelő étrend, mert hiába edz valaki, ha ész nélkül eszik mellette. Szerintem még zabálni sem kell ahhoz, hogy hízzunk. Elég, ha valaki rosszul táplálkozik. Az én esetemben ez különösen fontos volt, hiszen az édességek szellemei mindig akkor kísértettek, amikor már lenne szabad enni. Most jól érzem magam a bőrömben, aktívabb és fittebb lettem. Az én receptem a fogyáshoz: egy nagy adag elhatározás, megspékelve rendszeres mozgással. A titok pedig az étrendben rejlik. Nincs cukor, nincs fehér liszt.”

Boldogsághormonok tánca, Áron (29), közgazdász

 

Akadnak olyan pasik, akik fittyet hánynak az izzadság szagú súlyzótermekre, csak mert azt tartják férfiasnak. A zene, a tánc, az extázis nem csak a női nem kiváltsága…

„Legalább 120 kg voltam, amikor belenéztem a tükörbe és azt mondtam: ez nem te vagy. Sokat gondolkoztam, hogyan nyerhetném vissza a súlyom úgy, hogy ne koplaljak. Rá kellett döbbennem, mozgás nélkül ez nem fog össze jönni. Egy munkatársam mesélt nekem egy új, modern mozgásformáról, amely más, mint a többi. Intenzív kalóriaégetés boldogan, nevetve. Mindig is szerettem táncolni, éppen ezért hagytam a csábításnak és elmentem zumbázni. Soha nem hallottam még róla előtte, de mivel cseppet sem vonzott a sok izomagyú, gyúrós, alsógatya modell a konditermekben, ezért kipróbáltam ezt. Életem legjobb döntését hoztam, mert amit ott kaptam, azt szavakba önteni szinte lehetetlen. A zumba egy modern aerobic óra, amelyen táncolunk, sikoltozunk, bulizunk. Úgy égetjük a kalóriákat, hogy észre sem vesszük. Ráadásul szinte mindenki hölgy, akik imádják, ahogy extázisban táncol egy pasi. Fél év alatt, majdnem 40 kg-ot fogytam úgy, hogy koplalnom sem kellett. A titkom a zumbában rejlik, na meg a boldogsághormonok táncában…”

 

Szamosszegi Gábor

 

Női uralkodók a férfiak világában

Az igazán belevaló hölgyek manapság padlógázzal száguldanak el mellettünk. Teszik mindezt úgy, hogy sportkocsi sem kell nekik hozzá. Mára, számos cég legmagasabb pozícióiban is találunk nőket. Vajon a gyengébbik nem képviselői kevesebbet keresnek, mint a vezető beosztású férfi társaik?

Vezető Nők Konferenciája

Az alapvető vezetői személyiségtulajdonságok nincsenek nemhez kötve. A férfi vezető inkább csak egy sztereotipizált társadalmi modell, amelyet hosszú évek során állítottunk fel. Valójában két dologban jobbak a férfiak. Az egyik, hogy sokkal könnyebben kezelik a stresszes helyzeteket. A másik, hogy gyorsabban dolgozzák fel a kudarcot, így hamarabb is lépnek a megoldás felé - jelentette ki Varga Sylvia a Wanderlee Magyarország Szervezetfejlesztő és Rekreációs Kft. ügyvezetője egy konferencián. Ha egy nő férfibb akar lenni egy férfinál, kudarcot fog vallani. A szakember azt is hozzátette, hogy a vezetői székben a gyengébbik nem inkább csapatban gondolkozik, mint az örökké versengő társaik. Miért nem lehet a különböző pozitív tulajdonságokat konstruktívan összehangolni? Valószínűleg azért, mert még senkinek sem sikerült a két nemet összegyúrnia.

Amiben jobbak a nők

Farkas András, a Brokernet Holding Zrt. értékesítés fejlesztési vezérigazgató helyettese szerint a női vezetők valahogy hamarabb kiszagolják a veszélyt, jobban átlátják az összefüggéseket, és ügyesebben adják át a tudást, amely rendkívül fontos a fejlődéshez napjaink versengő gazdaságában. Az is vitán felüli lehet mindenkinek, hogy a nők empatikusabbak, lojálisabbak, és valahogy magasabb szintű antennával rendelkeznek az emberi kapcsolatok területén. Valljuk be, ez azért nem annyira mellékes, egy olyan világban, ahol a meggyőzés képessége akkora fegyver, mint a labdarúgásban Cristiano Ronaldo jobb lába.

5 ok, amiért nőt ültess az igazgatói székbe:

  • ·         Jól tudnak csapatban dolgozni
  • ·         Jobban használják a kommunikációs csatornákat
  • ·         7. érzékkel rendelkeznek az emberi kapcsolatok területén
  • ·         Elhivatottabbak, hűségesebbek a céggel
  • ·         Empatikusabbak, lojálisabbak

Nők is inkább férfi vezetőt választanának

Az MTI egyik kutatása olyan érdekességet mutatott meg, hogy akad még mit plasztikázni Magyarországon a női vezetők megítélésén. A többség még mindig úgy gondolja, hogy a felső pozícióba bekerülő nők, csak „biológiai nők”, azaz férfiként viselkednek. Meglepő, de a megkérdezett hölgyek többsége is inkább az erősebb nemből választana főnököt.

Vasas Tamásné, a Szegedi Óvoda Igazgatóság egyik vezetője megkeresésünkre elmondta, véleménye szerint azért több veszélyt is rejt egy nőt beültetni egy igazgatói székbe. A gyengébbik nemnél figyelembe kell vennünk azt is, hogy több fronton kell helytállniuk. A szinglik kivételével, a munka mellett ott a család és az ezzel járó háztartási feladatok. Egy bizonyos idő után felmerülnek a gyerekvállalási kérdések, amely mellett nehezen oldható meg igazgatói poszt betöltése. Valljuk be, ez szinte lehetetlen. Ezért fordul elő olyan sokszor, hogy csak egy bizonyos kor után találunk hölgyet főnöki szerepben. A szingli nők viszont sokkal komolyabban veszik a versengést, ugyanis ha lenne mellettük egy férfi, kevésbé számítana a karrierjük. Emiatt képesek minden követ megmozgatni, még szexualitásuk fegyverét sem gyávák használni.

5 ok, amely miatt kevesebb a női vezető hazánkban:

  • ·         A hölgyek használják a szexualitást a versengésben
  • ·         Genetikailag kódolt, hogy a nőnek gyereket kell szülnie
  • ·         A nőiesség, terhesség hátrány a munkahelyen
  • ·         Intrikusabbak
  • ·         Nehezebben kezelik a stresszt

A pénz a mozgatórugója mindennek

Pénz, pénz, pénz. Napjainkban, a szexualitáson kívül, a ropogós bankjegyek azok, amelyek mozgatják a világot. Átláthatatlan bankrendszer, jóságosnak álcázott nagyhatalmak, látszólag értelmetlen háborúk. Mi áll a háttérben? Naná, hogy a pénz. A Magyarországon dolgozó felsővezetők országos bruttó átlagbére jelenleg havonta 617 ezer forint, a nemek közötti bérkülönbség pedig igen jelentős, mintegy 30 százalékkal többet keresnek a férfiak - derül ki egy felmérésből.

(forrás: www.hrportal.hu, www.konferenciakalauz.hu)

SZAMOSSZEGI GÁBOR

Utazás a semmiben

- Akkor indulhat a csoport? Mindenki bement?
- Várj, szerintem vannak még a szobában. Most érkeztek. Igaz?
Éreztem, ahogy a levegő megáll a tüdőmben, a szó elakad a torkomban. Pedig, pont köszönni szerettünk volna kedvesemmel, hiszen abban a pillanatban léptünk be a helységbe és csak a falon lévő plakát kezdtük olvasni. Nem recsegett a padló, nem csapódott az ajtó (mivel nem is volt). Egymásra néztünk, és halkan, óvatosan válaszoltunk, mint ha valami lopáson értek volna tetten minket. Honnan tudták? Akkor még nem értettünk semmit. A többiek után siettünk, le ne maradjunk. Becsuktam magam után az ajtót, amelyet egy vastag függöny zárt tökéletesre. A legapróbb fény is tönkretehet mindent. A telefonokat, az órákat már kint elraktuk, csak hogy tényleg valóságos legyen az illúzió. Teljes sötétség, tökéletes vakság.

Amikor kialszik minden fény

 „Ha valaki rosszul lenne, csak szóljon és segítek kimenni”- hangzott el a mondat kísérőnk szájából. Rosszul? Miért? Tettem fel magamnak a kérdést. Abban a pillanatban éreztem szerelmem erős, már-már pánikszerű szorítását, tenyerének izzadását.

- Nagyon nem érzem magam jól. Semmit sem látok.

- Nem lesz gond, csak az elején kellemetlen ez az érzés – hangzott a reagálás a csoport őrangyalától.

Két pár volt rajtunk kívül és egy vaknak született kislány a szüleivel, akik azért jöttek ide, mert saját bőrükön akarták érezni, mit él át nap, mint nap gyermekük.

A rövid tájékoztató után útnak indultunk az ismeretlenben. Tyúklépésben osontunk a hangokat követve. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban beverhetem a fejem, mintha valami szűk folyosón költözne belém a klausztrofóbia. Kicsit ijesztő volt a semmi. Alig, hogy pár métert haladtunk, valóban sikerült megijednünk: „Hol vagy kislányom? Nem látlak? Hol vagy? Nem látunk gyermekem, nem látunk semmit”- kiáltott kétségbeesetten a kislány anyukája. „Nyugodj meg anyu, én látlak titeket”- válaszolt a vak kisgyermek határozottan, lehet valami éjjellátó szemüveget hordott. Az idegenvezetőnk mindenkit megnyugtatott, roppant kedvesen és figyelmesen. Azt mondta, hogy a túra végére megértjük őket és azt, hogy ők valójában tényleg látnak minket.

Vak vezet világtalanokat

A képzeletbeli folyosó végén egy szoba ajtaja várt minket. Belépvén madárcsicsergés és rovar zaj köszöntött bennünket, habár a tücsök hegedű lehet, hogy csak az én fejemben zenélt a zavarodottságtól. Nem kellett agytrösztnek lennünk ahhoz, hogy kitaláljuk, valami park vagy erdő világa lehet előttünk. Érdekes, de az agyamnak egy konkrét kép, mégpedig valami hegyi erdészház jelent meg, nem tudom miért. Lehet, hogy a fantáziánk vette át a szemünk szerepét? Kedvesemmel szorosan egymáshoz simulva, időnként izgató csókot lopva a csábító láthatatlanságban, lépdeltünk óvatosan az ismeretlenben. Kézzel-lábbal tapogatva próbáltuk felfedezni a körülöttünk lévő külvilágot, amely lehetett hatalmas, mint egy kastély, vagy éppen szűk, mint egy középkori börtöncella. Nem tudtuk. Mindössze a falak adtak egy kis támpontot.

Lemaradtunk. Egy férfi szorítását éreztem a kezemen. Sanyi volt, a vakvezetőnk.

- Fúú, te valami cudar, sportos pasi vagy, igaz?

- Honnan tudod?- kérdeztem döbbenten. Az alkarom tapintása már neki elég ahhoz, hogy körbe rajzolódjon a testem paraméterei. Akár, mint a Mátrix című filmben Neonak, amikor elveszti látását, és az esőcseppek koppanásai megjelenítik a körülötte lévő világot, tárgyakat, élőlényeket.

A szemünk kezdte megszokni a semmit, az agyunk próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. Mindenki próbált átállni, a többi érzékszervünk lassan ugyan, de felerősödni tűntek. Tapogattunk. Balta, farönk, szalma. A tárgyak kezdtek megelevenedni, pedig ez csak az agyunk műve. Az emlékképeinkből táplálkozunk, azokból, amelyeket életünk során összeszedtünk, magunkba szívtunk- tudtuk meg Sanyitól. Ahogy megérintjük a tárgyakat, úgy jön elő a fejünkben egy kép arról a tárgyról. Kicsit szürreálisan. Így látnak a nem látók azon csoportja, akik életük során vesztették el látásukat. De mi a helyzet azokkal, akik már így születtek? Ők sohasem láttak erdőt, fát, vagy baltát. Pont, mint a kislány a csoportunkból. Mégis biztosabban siklik a semmiben (és vezeti szüleit), mint Gyúrta Dani a medencében.

A dzsungel

Fel sem ocsúdtunk az erdei világból, már is a következő helyszínen találtuk magunkat. Furcsa, de eddig egyszer sem jutott az eszembe, mennyi veszély leselkedik egy látását elvesztő emberre. A csoportunk saját bőrén tapasztalta meg azt, hogy az utca olyan félelmetes is lehet, mint az Amazonas-esőerdő nekünk, egészséges betonlakóknak. Alattomosan kitámasztott kerékpár, hirtelen eléd ugró lámpaoszlop, lábakat gáncsoló szemetes, lesből támadó autó. Ilyen, és ehhez hasonló „csapdák” fogadtak bennünket.

Volt valami izgató abban,

hogy rajtunk kívül mások is botorkáltak ott,

de mégis láthatatlanok voltunk.”

 

- Segítene nekem egy önként jelentkező, aki átvezet az úttesten? – kérdezte Sanyi, az idegenvezetőnk erős, magabiztos hangon. Olyan síri csend követte a kérdést, mintha valami iskolapadban ültünk volna. Még egyszer elhangozott a mondat, kiegészítve azzal, hogy csak be szeretne bizonyítani egy tévhitet.

- Majd én megpróbálom- felelt bátran Flóra, a barátnőm.

- Rendben, itt vagyok a járda szélén.

- Oké, megtaláltalak.

- Na, mutasd, hogy vezetnél át egy gyengén látót.

- Hát valahogy így- felelt kicsit félénken a kedvesem, és azzal a lendülettel megragadta a karját. Óvatosan ugyan, de előre törve hasított a semmiben és „húzta” maga mellett idegenvezetőnket, ahogy tenné szinte mindenki más ebben a helyzetben. Sanyi, akit egyébként markáns hangja alapján egy életerős férfinak képzelnénk el, elmesélte, hogy ez igazából borzasztóan kellemetlen érzés. Egész egyszerűen nem jó, ha valaki megragad és húz maga után a semmibe. A helyes viselkedést saját bőrén tapasztalhatta meg mindenki. Engedni kell, hogy a gyengén látó a maga tempójában haladjon, és hátulról kell segíteni a biztonságos átkelést- tudtuk meg ezt is a vezetőnktől. Extrémsport? Minek, ha itt a budapesti tömegközlekedés. „Egyszer randit beszéltem meg a barátnőmmel, aki szintén látássérült volt. A hatalmas zajban, délutáni csúcsforgalomban, száguldó buszok mellett nagyon nehéz tájékozódni. Fél órát vártunk egymásra úgy, hogy mindössze 5-10 méter választott el bennünket. Vicces volt.”- mesélte őszintén és boldogan Sándor. Mi sem kellett több a csoport tagjainak, kérdésbombázást zúdítottak főhősünkre.

- Milyen típusú nőket kedvelsz? Van ideálod?

- A kérdés jó, de mégis rossz. Nincs ideálom. Valójában én nem tudom például mi a különbség a szőke vagy a vörös haj között. Soha nem láttam színeket, nem tudom milyen például a sárga, a piros, a fekete, vagy a fehér. Csak sejtem. Gondolom, hogy sejtem. Miért, ti most milyen színt láttok? Feketét?

- Nem, ilyen szürkés-feketést, azaz inkább olyan semmilyen színűt.

- Na, ugye. Szóval a külsőségek nem számítanak. Amúgy meg ez a világ, teljesen lecsupaszít mindenkit. Csak az látszik, ami igazán fontos.

- És volt már látó párod is?

- Igen, akadt ilyen is, olyan is. De ha őszintének kell lennem, akkor azért könnyebb egy sorstárssal együtt lenni, valahogy jobban megért és könnyebben alkalmazkodsz a másikhoz- válaszolt nyíltan idegenvezetőnk a személyesebb kérdésekre is.

 


 „Soha nem láttam színeket, nem tudom milyen például a sárga, a piros, a fekete, vagy a fehér.”

 

Az igazi áttörés, csak ezután jött el számunkra. Egy másik szobába érkezvén azt a feladatot kaptuk, hogy különböző tárgyakat keressünk mindenfelé. Tapogatással kellett kitalálni, mi is lehet az. Fogdostam én is mindent, ahogy kell, de megfejtés csak nem sikerült. Aztán megvilágosodtunk és sorra jöttek a megfejtések. Szobrok. Fejek, mellkassal és felsőtesttel. Kezdtek kirajzolódni alakjuk, ahogy keresztbe állt a keze, ahogy hegykén fölfelé kunkorodott az orra. A tárgyak egymáshoz viszonyított távolságával összeállt egy kép, amely keretet adott a határtalan térnek. Ha nem is kezdtünk el látni, de legalább már nem a világegyetem semmijének egyik fekete lyukában éreztük magunkat. Az egyik pár például döbbenten sikoltozta, hogy ő látja, érzi a szobor alakját, nagyságát, formáját.

Azt gondoltam, ha valahol, akkor otthon biztonságban lehet minden gyengén látó embertársunk. Tévedtem. Egy olyan szoba következett, ahol számos veszély leselkedett ránk. A konyha telis tele van ijesztő elemekkel, amely egy látássérültet távol tart mondjuk a főzéstől. Szerencsére nem próbáltuk ki milyen forró vízben tojást főzni, vagy éles késsel zöldséget szeletelni. Maradt inkább a verbális oktatás és az érintéssel, egyensúllyal érzékelés művészete.

Elfáradtunk. Az agyunk intenzíven dolgozott, szinte hallani lehetett a tekervények kattogásait. A folyamatos koncentrálás leszívta az embert. Két dologra vágytam. Kedvesem búja érintésére (volt valami izgató abban, hogy rajtunk kívül mások is botorkáltak ott, de mégis láthatatlanok voltunk) és egy lazító kocsmázásra, amolyan habos-babos sörrel fűszerezve. Érzékeink felerősödése biztosan intenzív élményt adott volna. Ha mindkét vágyam nem is, legalább utóbbi teljesülhetett. Egy bár fogadta a csoportot, pulttal, asztalokkal, igazi kocsmárossal. Az agyam vetületeként szinte tisztán láttam az aranyló italom, ahogy a pára lecsapódik az üveg falára. Mindenki szabadon rendelhetett, amelyet a szintén látássérült vendéglátós maga szolgált fel. Amikor fizetni akartam, újabb idegesítő akadályba ütköztem. Honnan tudom, melyik érme mennyit ér? Odaadtam az összes aprópénzem a pultos fiatalembernek, aki egyesével leszámolta előtte. Ez egy húszas, ez ötvenes, egy tízes, és itt egy kétszázas.” Volt olyan, aki talán a fárasztó tárlat miatt egy kávét kért, hátha átlendíti a holtponton. Persze, olyan is akadt, aki egy pohár whiskyvel oldotta a feszültséget. Tisztán, sok jéggel.

Fény, az alagút végén

A kocsmai pihengetést követően, felálltunk és egy ajtó felé topogtunk. Egymás után, mintha még mindig vonatoznánk. Az ajtó nyikorgásával párhuzamosan vakító fény árasztott el mindent. Egy misztikus, álomszerű világból tértünk magunkhoz, mintha kómából ébredtünk volna fel. Szemeink begyógyulva, beszűkülve. Néhány percig homályosan láttunk. A kislány szülei is megkönnyebbülten dörzsölték szemeiket. Gyermekük számára azonban tovább folytatódott a színtelen világ. Az is kiderült, hogy a markáns hangú, férfias legénynek elképzelt idegenvezetőnk, csak az agyunk vetületének jelzői. Mert, hogy Sanyi, egy törékeny, vékony csontozatú pasi. Ahhoz viszont nem kellett egészséges szem, hogy egyből lássuk, hatalmas életerő, határtalan jó kedv sugárzik ebből az emberből. Honnan merít? „Persze, nekem is vannak és voltak gyenge pillanataim, amikor azt kívántam bárcsak meghalhatnék. De tudtam, hogy ez nem vezet sehova. Maximálisan akarok megélni minden pillanatot. A boldogságot keresem. Ez ad erőt.”

Szamosszegi Gábor

 Szabadtéri fotókiállítás

Amikor egy fotó mozgalmasabb a maga rögzített két dimenziójában, mint a hétfő reggeli metró megálló a Deák térnél, akkor bátran nevezhetjük azt művészetnek. A 21. századi Kárpát-medence életképei elevenedtek meg előttünk a Kossuth Lajos téren úgy, mintha a homályos régmúlt pillanataiból csemegéztünk volna.
 
A 2-es metró sötét alagútjából kilépvén szemet vakító napsütés köszöntött. Merre is menjek? Talán a füves rész lenne a legrövidebb út a célomhoz, de persze csak akkor, ha szándékosan nem venném észre az egyébként két méterenként kirakott táblát, amelyen a következő felirat díszeleg: „Gyepápolási munkálatok! Kérjük a fűre ne lépjenek!” Rendben, akkor balról kerülök, nem mintha sietnék bárhova is egy ilyen gyönyörű nap. A politikusok által rögtönzött „autó kiállítás” mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Megálltam, bámultam. „Még hogy nem belőlünk gazdagodnak meg ezek a…”- kommentálta a látottakat nekem egy fiatalember. Mosolyogva sétálok, majd megdöbbenek. Mintha hírtelen a Reál Madrid csapata díszelgett volna előttem, na meg a 2-es villamos utasai előtt. Nagy zöld szőnyegen, sok kis fehér „katona” áll és mutogatja magát mindenkinek.
Még hogy a kultúrának nincs helye az utcán. Már az első egyedi tervezésű állványon zseniális fotó tárul elém. Egy idős asszony az Erdélyi havasban, erőltetett menetben gyalogol.
- Hát még éjszaka milyen gyönyörű- mintha a kép főszereplője elevenedett volna meg előttem.
- Miért? Este ki van világítva?
- Igen. Pont a valamelyik nap este sétáltattam erre a kutyusomat és néztük meg együtt a kiállítást. Talán a megvilágítás miatt, de éjjel még szebb- tette hozzá a „vagány öreglány” és tűnt el ugyanolyan gyorsan, mint ahogy megjelent.
Magányosan bandukoló templom őre, egy kovácsműhely izgalmai, hálónak nem nevezhető drót halmaz mögött focizó fiatalok. Egy-egy kép azért igazán elgondolkodtat. Csak a nyálcsíkot maga után húzó kutya töri meg agyam fantáziálgatásait, ahogy elszalad mellettem. Kicsit haragszom is rá. Na, mindegy.
Meglepődve veszem észre milyen sokan kíváncsiak a művészetre. Lance Armstrongnak öltözött retróbiciklisek, szenegálinak tippelt cserediákok, turistának álcázott tüntetők sétálgatnak még rajtam kívül.
Felhők gyülekeznek, a nap is inkább elbújni készül. Nem tudom, hogy a mellettünk békésen demonstráló tűzoltók készülnek valami gyújtogatásra, vagy az új alkotmányt megszavazó parlament elleni tüntetők gyülekeznek egyre mérgesebb hangulatban. Egy mellettem álló társaság éppen öltözködik. Az újonnan vásárolt mellényről még a címke is lóg. Mégse mehet az ember ”jobbik” féléje használt, rongyos ruhában feszültséget szítani. „A kép üvegében látod magad, hogy áll rajtad.”
Nem foglalkozom a politikával most, akkor sem, ha körülöttem háború törne ki éppen. Egy kép fogja meg a kezem és állít maga elé pár percre. Románia gyerekek hegye két négyzetméteren. „Gyerekvállalás is lehetne a címe”- szólal meg mögöttem egy mély, markáns hang. Elmosolyodok a poénon, bár cseppet sem vicces a fotó mondanivalója. Legalább jó kedvvel távozok. Arra, hogy a tűzoltóknak kellett e tüzet oltani, talán az esti hírekben kapok választ. Arra viszont, hogy hogyan kerülnek a fűre lépni tilos táblák a gyep közepére, aligha adnak magyarázatot a hírcsatornák. Örök rejtély marad.
 
Szamosszegi Gábor

 

 

Szam0s83 2011.04.07. 18:40

Médiahorror?

 

Döglegyek a média házában
 
Száguldó információk, okoskodó telefonok, mindennél is többet tudó Tab-ok. A technika és az internet hatalmának bérgyilkosai kezében már ott lapul az ásó. Az ezer sebből vérző nyomtatott sajtó, segítségért sikolt.
 
A döglegyek már megjelentek, azonban a sírgödröt még kár lenne megásni – véli számos szakember. Ropogós papirusz, archívumot idéző nyomdafesték szag. Idejét múlt hulladék vagy kultúrgyöngyszem? A papírújság léte megosztja az embereket. Mindeközben sorra szűnnek meg a lapok, csökkennek a példányszámok, vagy éppen létszámleépítéssel faragnak a költségvetésen. De vajon érdemes temetni a média legnagyobb múlttal rendelkező különleges alakulatát, a nyomtatott sajtót?

A Médiapiac 2010 konferencián több előadó is feszegette a kérdést. Kázmér Judit, a Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) elnöke beszédében kihangsúlyozta, hogy a magyar lakosság (felnőtt) döntő többsége, mintegy 90 százaléka sajtófogyasztó. Ez 7 800 000 főt jelent a Szonda Ipsos felmérése szerint. Döbbenet? Az MLE-elnök arra is kitért, hogy a sajtó összesített árbevétele 2008-ban 158 milliárd forint volt – 88,73 milliárd forint a lapeladásból, 69,27 milliárd pedig a sajtóreklámokból tevődött ki.
 
Indítékok nyomában
 
Nem kell CSI Helyszínelő rajongónak lennünk ahhoz, hogy a dolgok mögé nézzünk egy kicsit. Az okokat vizsgálva, több felsővezető az olvasói, fogyasztói szokások változásában látja a hanyatlást. Az idősebb, papírsajtón felnőtt generációt szépen lassan felváltja a technika bűvöletében élő fiatalság. Persze, ehhez csatlakozott egy „kis” gazdasági világválság, és az új médiumok megjelenése, amely mély sebeket okoztak. Hazánkban még nem annyira, de külföldön már egészen elterjedt az a módi, amelyet az online újságok ismertek fel. Az internet elhatalmasodása egy új fejezetet nyitott az újságot olvasók és a médiumok életében. A lényege, hogy bizonyos tartalmakat, csak bizonyos előfizetési díj fejében érheti el az olvasó. Az összeg nem túl nagy, inkább jelképes, azonban egészébe nézve hatalmas bevételt jelent az újságoknak. Az érintőképernyős okostelefonok, a tab-ok megjelenésével bárhol, bármikor olvashatjuk kedvenc lapjainkat, a nyomtatott sajtó árának töredékért. Ráadásul eléggé tökös audiovizuális eszközökkel megspékelve.
 
Élet vagy halál?
 
Azt, hogy eltűnik-e a föld színéről a nyomtatott sajtó, csak a legpesszimistább állítják. Nem hal meg, csak átalakul - állítja néhány szakember. A bulvár és hírújságok nagyon nyomulnak az interneten, hogy hol áll meg, nehéz megtippelni. Azt azért kijelenthetjük, az online jelenleg nem fojtja meg offline barátját, inkább kiegészítik egymást. Félelemre semmi ok, inkább szálljunk fel a fejlődés szélsebes járatára. Ráadásul akadnak olyanok is, akik szerint ezzel a trenddel csak egyre több újságíróra lesz szüksége a szakmának. Akkor hogy kerülnek ide a döglegyek? Lehet, hogy csak a sebeket gyógyítják...
 

SZAMOSSZEGI GÁBOR

 

A maximalista

Modernkori hírszerző

A Pál utcai fiúk Cseléje, a Légy jó mindhalálig Sándor Misije, a hírtudósítók James Bondja. Novák András, a Fókusz nevű különleges alakulat egyszemélyes felderítőjeként vált igazán ismerté. Az egyik pillanatban Líbiából, a másikban már Japánból jelenti a felfoghatatlant. 37 éves, de még mindig inkább az atomkatasztrófát választaná, mint egy teli pelenkát.

SZAMOSSZEGI GÁBOR

Gondolom mindenki Japánról, Líbiáról, Dubairól kérdez. De mi a helyzet a színházzal? Te tényleg színésznek készültél?

- Igen. (nevet) Igazából ez egy gyerekkori sikertörténet. 11 éves korunkban elvittek minket a Nemzeti Színházba és megnéztünk a Légy jó mindhalálig című előadást, amiben rengeteg gyerekszereplő volt.

Persze, és kiszúrtak a tömegből mi? Mesébe illő…

- Nem, de én akkor eldöntöttem, hogy nekem játszanom kell itt egyszer. Aztán valahogy az élet úgy hozta, hogy egy év múlva már a Harlekin Gyermekszínházban találtam magam és utána már jött minden magától. Pál utcai fiúkban Csele, Légy jó mindhalálig darabjában pedig Sándor Misi bőrébe bújhattam.

„Nem vagyok

az a rántotthúsos,

pörköltes lagzis típus”

Élvezted?

- Viccelsz? Borzasztóan. Teltház előtt minden héten? Ráadásul gyerekfejjel 300 forintokat keresni 89-ben előadásonként, az nem volt rossz.

Akkor miért nem lettél színész?

- Mert nem vettek fel a színművészetire. De szerintem jó döntés volt, mert nem lettem volna jó színész. Én sokkal jobban szeretem a saját gondolataimat közölni, mint a mások által leírtakat elmondani.

És ha már nem színpad, akkor televízió?

- Nem, ez így nem fogalmazódott meg bennem. Figyelj, először franciatanár akartam lenni. Csak aztán egy barátom ajánlott egy újságíró iskolát, hogy ez milyen jó és kedvet kaptam hozzá. Utána kerültem a Komlósiba.

Oké, aztán tudjuk, Bárdos-műhely, junior híradó, MTV, Bátorságért Érdemjel, Nívódíj.  De hogy jött az RTL Klub?

- Elbocsátottak az MTV-től. De ezt hagyjuk is, ne erre vigyük el az interjút.

Rendben, de csak úgy, nem rúgnak ki senkit. Mi volt a bűnöd? Személyes ellentét?

- Valami olyasmi. Fogalmazzunk úgy, hogy mennem kellett, mert én ragaszkodtam az objektív hírközléshez.

Utána mi történt? Egyből öledbe pottyant a Fókusz?

- Dehogy. Persze, ki buktam én is egy kicsit, mint mindenki. Aztán beadtam az önéletrajzomat és az ötleteimet mindenhova. Szerencsére az RTL rám harapott, meg persze ezekre a külföldi exkluzív riport ötleteimre. Legutóbb Dubaiban készítettem ilyet, egy arab sejkkel. Szerencsére, nagyon nagy sikere volt.

 Meg persze mellette perverz mód járod a katasztrófa sújtotta területeket, megszállottan tanítasz a KOS-ban. Hogyan marad időd bármire is?

- Meg könyvet írok, óraadó tanár lettem egy főiskolán, doktorimat készítem, és angol nyelvórákra járok. (nevet)

Lehet maximálisat nyújtani ennyi mindenben?

- Én azt gondolom igen. Szeretnék.

Nem hiszem el, hogy akad olyan nő, aki ezt elviseli. Jut rá elég időd?

- Szerencsés vagyok, hiszen a menyasszonyom (Anikó) teniszezik, úgyhogy ő is rengeteget utazik, tudja mit jelent elfoglaltnak lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem jut egymásra időnk. A szabadságomat próbálom mindig úgy alakítani, hogy amikor edzőtáborba utazik, vele mehessek. Talán a szórakozás az, amely ismeretlen fogalom számunkra. Színház, mozi? Esélytelen.

37 éves vagy. Nem akarsz még megnősülni?

- De-de, eljött az ideje. Augusztus 20-án lesz az esküvőnk, de mivel nem vagyok az a rántotthúsos, pörköltes lagzis típus, nem itthon tartjuk.

Na, mesélj…

- A Bahamákon. Anikó ott nőtt fel és hozzám is közel áll ez az egzotikus vidék. Tudod, tengerpart, naplemente, totális romantika.

Ez tényleg jobban hangzik. Érkezik a gólya is?

- Persze, ideje lenne. A menyasszonyom már szeretné, de én még nem érzem, hogy megértem rá. Talán majd két-három év múlva. Tudod, inkább egy atomkatasztrófa, mint egy tele rakott pelenka… (nevet)

Álomesküvő, álomruha, álomférj. Tudom, hogy ha egy nő ráveszi a pasiját, hogy házasságra adja a fejét, akkor a tökéletes jelzőt szeretné elé, nem pedig a humorosat. Na jó, ezzel talán mi férfiak is így vagyunk. Azonban az élet ennél sokkal viccesebb forgatókönyvíró. Édesen szunyókáló pillangók, rossz kezekbe került fényképezőgép, túlságosan kitárulkozó menyasszony, kukkot sem értő vőlegény. Nevetőgörcs, fehérruhában.

SZAMOSSZEGI GÁBOR
 
Be kell, hogy lássuk, nem csak nálunk vannak a legszebb nők a világon, de a humor sem költözött messze tőlünk. Braziloktól a brittekig, Mary Poppinstól Vőfély Bandiig. Utána jártunk a legviccesebb esküvői történeteknek, amelyből kiderült, mi ebben is az élen járunk. Egy Angliában élő honi fotós például egyetlenegy hasizmokat megdolgoztató történettel sem bírt előállni. Bezzeg mi. Magyar virtus? Nem tudom, de a sírva nevetést garantálni tudjuk minden kedves olvasónak. Szemezgettünk…
 
Amikor akasztják a hóhért, Varga-Kovács Tímea (30) esküvőszervező
 
Milyen lehet annak a menyegzője, aki már négy éve szervez ilyet más szerelmeseknek? Egy hollywoodi vígjátékot sem lehetne jobban megírni.
 
„A legviccesebb történet talán a saját esküvőm kapcsán jut eszembe. Nem volt semmi az biztos. Előjátéknak már az sem volt rossz, hogy a bevonuló zenénk (The Beach Boys – Wouldn’t it be nice) közé a hangtechnikusunk bevágta a Beatlestől, a Help című szám refrénjét… Az első pillanat döbbenetét röhögő görcs követte, megadva az alaphangulatot mindenkinek.
Kicsivel később. 15 fok. Polgári ceremónia. Pillangóreptetés. Nos, a kis lepkékről tudni kell, hogy 20 fok alatt „alszanak”, ergo nem repülnek. Azért mi megpróbáltuk, mert az anyakönyvvezető szövegében benne volt már ez a program, meg egyébként is… Megkaptuk a reptető kosarat, kibontottuk, és vártuk, hogy a pillangók hírül vigyék szerelmünket, ahogy azt az anyakönyvvezető elővezette. Néhány bátor jelentkező kivételével a kis szárnyasok sehová nem repültek. Erre, az akkora már hivatalosan is férjem elkezdte kirázni őket a kosárban. Tudják, olyan kis finoman, férfiasan. Izomból. Előttetek van ez a kép? A vendégek persze hatalmas hahotázásba kezdtek, velünk együtt. Amíg élek el nem felejtem, alig bírtuk abba hagyni, hogy folytathassuk a ceremóniát. Mindezt megspékeltük egy kis kívánságlámpa eregetéssel, esőben és szélben. Mert az úgy normális. Négy métert szállt, aztán rabságban kötött ki egy fán. Ez már csak a hab volt a tortán.”
 
A kitárulkozó, Anikó (35) üzletvezető
 
Léteznek olyan apukák, akik szívük szerint nem engednék randizni kicsi lányukat, röpke 40-42 éves korukig. Persze legbelül mindvégig tudják, örökké nem foghatják a kezüket. Az utolsó út előtt, így sokszor idegesebbek, mint egy tinédzser az első csóknál. Ez azonban roppant humoros történeteket szülhet. Főleg, ha a jelszó a következő: mindent megmutatni.
 
„A párom unokabátyja vitt minket a helyszínre, én valamiért elől ültem az autóban. Amikor odaértünk, segíteni akart kiszállni a srác. Ahogy kinyitotta a kocsiajtót, az egész ruha a nyakamba ugrott –köszönhetően az abroncsnak-, így mindenki belátást nyerhetett féltve őrzött testtájamnak. Én úgy égtem, mint még soha, ami egy olyan nevetőgörcsbe torkollott, hogy fél órába telt, mire ki bírtam mászni a limuzinból. Nagyon vicces volt, arról már nem is beszélve, hogy előtte édesapámnak kellett felöltöztetnie, mert anyum eltűnt valahová egy órára. Ettől olyan zavarba került a drága, hogy még a hamutálat, és annak tartalmát is rávarázsolta a hófehér ruhámra. Ő, nem mert nevetni, én annál jobban. Azóta is azon viccelődünk, hogy ez egy égi jel volt. Felesleges volt pénzt adni a drága ruhámra, mert ennyi erővel meztelen is mehettem volna.”
 
Szavak nélkül, Tamás (30) személyi edző
 
Előfordult már veled olyan, hogy gejzírként akar utat törni magának a nevetés? Mindez persze a legkínosabb hangok kíséretében, orrból, majdnem megfulladósan? Na és hol máshol, mint ahol tényleg nagyon türtőztetnünk kellene magunkat, mondjuk az anyakönyvvezető előtt. Visszafojtani? Lehetetlen.
 
„Az én történetemhez hozzátartozik egy aprócska kis háttér információ, mégpedig, hogy a feleségem Mariana, brazil. Éppen ezért neki és családjának rendkívül fontos volt, hogy az ő országukban esküdjünk meg. A bökkenő csak az volt, hogy nem igazán beszélem túl jól a nyelvüket. Az, hogy hivatalos fordítót alkalmazzunk, egy vagyonba került volna. Úgyhogy maradt a youtube. Megnéztem vagy száz ilyen ceremóniát, mielőtt elérkezett a várva várt perc. A házasságkötő úriember olyan durva riói akcentussal beszélt, ráadásul orrból, hogy képtelenség volt megérteni mit mond. A videókhoz a legkisebb köze sem volt. Így nem maradt más, mint előhúztam a messze híres magyar furfangtáram és mondtam a kedvesemnek, szorítsa meg a kezem, ha mondanom kell az igent. Kettőt, amikor készülj, egyet, amikor mehet. A portugál bla-bla közben, olyan nevetőgörcs tör ránk, amelyet nincs ember, aki kibírt volna. Szegény párom a könnyekkel küszködve próbálta rántgatni a kezem, hogy valahogy győzzük le a lehetetlent és higgadjunk le. Persze nekem meg fogalmam sem volt, most éppen miért szorítja a kezem. Készüljek vagy mondjam? Ez tényleg kabaréba illő volt, de végezetül csak sikerült jókor kimondanom a megváltó szót. Szerencsére a brazil egy jó kedélyű nép, úgyhogy mindenki nagyon jól szórakozott.”
 
A józan részegek, Judit (26) marketinges
 
Igen, igen, és igen. Naná, hogy nincs esküvő túlzott italfogyasztók nélkül. A probléma csak akkor kezdődik, amikor a vőlegény viszi a prímet. Amihez ha csatlakozik a kedves nagymama is, kész a totális téboly.
 
„Egyből a közepébe. Férjem már a ceremónia előtt iszogatott egy kicsit, csak hogy oldottabb legyen a hangulat. Akkor viszont még nem tudtam mire készül. Aztán a drágám a boldogító igen helyett azt mondta, hogy őt kényszerítették és valójában nem akarja ezt az egészet. A násznép hahotázott, én sokkot kaptam, az anyakönyvvezető pedig az első döbbenet után olyan hatszor kérdezte meg, hogy biztos szabad akaratából vesz el engem. A humorizáló férjem, aztán jócskán felöntött a garatra, és akit csak ért, itatott. Így járt a sógorom is, aki annyira berúgott, hogy azt is elfelejtette hova parkolt az autójával. Nem is lett volna gond, ha nem hívja ki a rendőrséget, hogy lopás történt. Persze hamarosan kiderült, hogy kicsit messzebb állt meg, biztonság kedvéért pont a rendőrség előtt.
A férjem közben vetkőző showt rendezett a tanúmmal, majd a méregdrága ingével valami idióta felmosta a jégert. A mai napig nem értem, hogy egy óra múlva hogy került rá megint ugyanaz az ing. Anyám azt mondta ezek után, hogy ő nem is látta, hogy részeg lenne. Persze, meg azt sem, hogy a 74 éves nagynéném limbózott, a nagymamám meg mezítláb táncolt. Azóta nincs olyan családi összejövetel, hogy ne fetrengjünk a nevetéstől az esküvőnket emlegetve.”
 
 
Mellesleg a fotók, Niki (30) vállalkozó
 
Tudom, először a saját házam táján kellene söpörnöm. Azonban utólagos engedelmükkel, végezetül itt egy majdnem feledésbe merült történet a személyes emlékeim raktárából. Egy igaz „mese” a szerelemről, a kíváncsi fotósokról, és arról, hogy a pap is ember.

 

 

„Azt, hogy emlékezetes és egyedi legyen az esküvőnk, már a pap bácsi biztosította. A szokásos felvezető mondókája után, amikor már csak az igenek várattak magukra, simán Gábornak szólította vőlegényemet, aki egyébként Peti. Szörnyű kínok közepette bírtuk csak ki, hogy ne röhögjük szét a fejünket. Aztán másnap már őszintén kinevethettük magunkat, főleg amikor a fényképeket kezdtük nézegetni. Voltam olyan okos, hogy kedves testvéremre, Szabolcsra bíztam a családi fényképezőgépet, aki a drágalátos barátjával, Gáborral (ő lennék én) kattintgattak is lelkiismeretesen. Készült is kép dögivel, csak éppen a meghívott női vendégek melleiről. Mindegy volt, hogy 18 vagy 75 éves, ők szépen ráközelítettek és megörökítették nekünk az összes dekoltázst, amit találtak. A ceremóniáról vagy esetleg rólunk egy darabot nem találtunk. Viszont „mellesleg”, iszonyatosan jót nevettünk.”

 

 joy.hu/szerelem/16443_bakik_a_nagy_napon_vicces_eskuvoi_tortenetek.html

Szemekben rejlő
 
Az ászok királya
 
Az, hogy Gorcsev Iván 21 évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat, az több mint figyelemre méltó, még akkor is, ha tudjuk mindezt egy makaó nevű kártyajátékon sikerült neki. Nem csak a Rejtő Jenő által festett világban, de tíz évvel ezelőtt a valóságban is elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki kártyázásból keresse meg a napi betevőt.
 
SZAMOSSZEGI GÁBOR
 
A család, amíg édesapám élt, amikor csak tehette kártyázással ütötte el a több gyerekes szülők örökségét, azokat a fránya unalmas szombat estéket. Miután már nagyfiúnak hittem magam, ott ültem valamelyik felnőtt ölében és segítettem neki. Én húzhattam lapot és közben elleshettem az aranyat érő taktikákat.
Ugyanolyan kártyaszerető családból származhatok, mint Lendvai Tamás, mégsem lett belőlem profi pókerjátékos. Pedig minden adott volt hozzá, tényleg csak „apró” dolgok hiányoztak belőlem. Valami alázatról meg kitartásféléről beszélt nekem, sok-sok munkával fűszerezve. Igen. Pont, ami megkülönböztet egy a kocsmaasztalnál ülő lelkes amatőrt, egy több ezer dolláros versenyen napok óta rezzenéstelen arccal blöffölő profi játékostól. Tamás öt éve kezdett el komolyabban foglalkozni a Texas Hold’emmel. A szabályokat már ismerte, ez azonban szerinte édes kevés, ezért rengeteg könyvet olvasott el stratégiákról, gondolkodásmódról. Szerencsére mára számos híres győztes vetette már papírra, szerinte mi a receptje ennek a nagyszerű szerencsejátéknak. Vagy sportnak? „Olyan sportnak, amelynél a szerencsét is sokszor le kell győznünk.” Főhősünk rengeteg edzésen vesz részt. Ilyenkor egy asztalnál ülnek és gyakorolnak. A versenyek után mindig kielemzik videón a történteket, mint Murinho egy mérkőzést az aktuális focicsapatánál. „Az információcsere felgyorsulásával nekünk is mindig naprakésznek kell lennünk.” Mindig új stratégiák jönnek, az agresszív stílusú fiatalokról nem is beszélve. Tamás beszélt egy lányról, aki például úgy nyert meg egy tornát, hogy a lapjait egyszer sem nézte meg. Én azért megálltam volna ennél a storynál, de olyan lendülettel és szenvedéllyel meséli tovább ezt a világot, hogy képtelenség és illetlenség lett volna félbeszakítani. Szerinte ahhoz, hogy valakiből ténylegesen profi váljon, ezzel kell ébredni és feküdni. Persze, szükségünk van egy kis induló tőkére is, mivel itthon nincsen rangos nemzetközi verseny, ezért magunknak kell fizetni az útiköltséget és a nevezési díjat is. Ez pedig nem éppen két fillér. Mindezt hogyan lehet összeegyeztetni a magánélettel? Egyáltalán van olyan személy, aki elviseli azt, hogy sokszor éjszakákon keresztül csaljuk őt egy másik szerelmünkkel? A választ azonnal jött. Persze. Tamás ebben is szerencsés, hiszen felesége is versenyzik. Sőt. Ők az első pár, akik egy nemzetközi versenyen (World Poker Tour, Velence) egy asztalnál döntőztek. Kicsit bizarr, hogy egymást is bármikor kiejthetik, de ebből nincs harag, családban marad. Végül negyedik lett, felesége pedig tizedik. Csillogás, fény, rivalda. Az otthonülőket elkápráztatja ez „csomagolás”, de azt kevesen tudják, milyen nehéz végig játszani egy ilyen partyt. Lendvai Tamás ebbe is betekintést adott nekünk. Jót mosolygott például rajtam, hogy azt hittem egy ilyen rangos torna mindössze néhány óráig tart. Ja, hogy 5-8 napig? Napi 12 órában? 2 óránként 15 perc szünet? Én már pár óra után nem tudok a fenekem ülni, amikor a srácokkal nyomjuk. Belőlem pont az hiányzik, ami az egyik legfontosabb. A türelem. Ez nagyon fontos, különben gyorsan kiesel.
Soha sem értettem a napszemüveg szerepét. Azt gondoltam a fények miatt hordja szinte mindenki. Pedig dehogy. Tamás elárulta, a szemekben rejlik minden. Egy szempár, amely mindent elárulhat. Naná, hogy mindenki elbújtatja.

    Belvárosi lakás, hatalmas csekk, még hatalmasabb összeggel rajta. Lendvai Tamás egy versenysorozat utolsó állomásához közeledik, amelyben 211 ponttal vezet a mögött álló második helyezettől. Ha Nova Goricában is nyerni tud, a Poker Stars megjutalmazza egy 30 ezer dolláros szponzorációs csomaggal, amely hatalmas anyagi és erkölcsi megtiszteltetés is egyben. Még egy hatalmas összeg a falon? Március végén lehet már nekünk is napszemüveg kell, hogy elrejtsük irigységünket a nullák bűvöletében.


 

Szam0s83 2011.03.14. 17:13

Glossza

Kampányturné

„Légy közel barátaidhoz, még közelebb ellenségeidhez! " – tartja a bölcs mondás. Holokauszt –emlékmű előtt díszelgett a Jobbik, állítólag tévedésből. Egyes rosszmájúak szerint ez is csak kampány és mindenki őszintén érdeklődik, hogy mi lesz a gárdisták következő fellépése? Talán nem április 8-ra, a Romák Világnapjára esedékes?  Tagadják, mint ahogy azt is, hogy a következő pártgyűlésüket a Dohány utcai zsinagógában tartják.
Szamosszegi Gábor

 

Előre leszögezem, nem fogok véleményemért elnézést kérni egyetlen nőtől sem. Még akkor se, ha kedvesem bojkottálni fogja ezért fehérneműim tisztára mosását. Bevállalom. Na, nem a koszos boxeralsókat, hanem azt, hogy a férfiak többségének a hideg futkosik a hátán március 8-hoz közeledvén.

SZAMOSSZEGI GÁBOR

Persze, ez nem azt jelenti, hogy ezen a napon Rambónak öltözve járom a Budapest utcáit és gépfegyverrel vadászok majd minden nőnemű lényre. Bár gondolkozok azon, hogy a Fradi keménymagjából tüntetőket verbuválok az MTV-székház ostromlásához. Nehogy már a nők folyjanak még a csapból is jelmondattal. Csak az a probléma, már látom magam előtt azokat a tüzes amazonokat, amelyek fegyvertárukat megspékelik az atombombával felérő önérzetükkel, és hősies védekezésbe kezdenek majd úgy, ahogy mi férfiak sose tudnánk. Takarásból érkező mérgezett műköröm lövedékek, playmate-nek álcázott mosolygó bérgyilkosok, ciános sült csirkék. Hova fajulna ez? Az egynapos harmadik világháborúba? Persze, aztán meg retteghetünk minden nap, hogy megéljük-e a következő reggelt, mert a dorombolós kiscica külsőjük minden bizonnyal tigrisként gyilkoló vadmacskát takar. Ráadásul erejük a legfélelmetesebb fegyverük titkában rejlik. A női agy megfejthetetlenségében.  Jó, tudom, szerintem is az erősebb kutya… eszik, de senki ne higgye, hogy olyan könnyen bele mennének bármiféle közelharcba. Nem. Az igazi hidegháború csak ezután következne. Mire észbe kapunk, a hatalom már rég a markukban csücsül. Női uralom. Borzasztó. Rabságban élnénk, ahol a gyengébbik nem a fajfenntartás, na meg egy kis élvezet érdekében kihasználná testünket és csak szexre tartanának minket. Bár, ha jobban bele gondolok, azért ez nem is lenne olyan rossz. Nem? Na, de ne tévesszen meg senkit a hirtelen felbukkanó pornófilmes képsorozat és térjünk vissza az alaptémánkra. Valószínű már többen is felismerték ennek a napnak az igazi veszélyét, és vélhetően ezért nem történt meg soha az a bizonyos első lépés a lázadás felé. Úgyhogy üzenem minden férfitársamnak, gondoljatok a hőbörgés helyett a „jó öreg” Torkos Csütörtök barátunkra, amely édes feledésbe merít majd minden szál virágot. Március 10-e meg a mi napunk. Csak nem mondjuk ki. Higgyetek nekem. Addig meg ígérem, nem játszok semmiféle önkényes Rambót, nem szervezek B-közepesekből gerillaharcos lázadókat, jobb nekem a békesség. Inkább felveszem kedden a superman-es alsógatyám és elmegyek a legközelebbi virágboltba, veszek egy szál jácintot kedvesemnek - mert ennek van a legfinomabb illata-és fejet hajtok minden hölgy előtt. Bölcsen és igazi macsósan.

Szam0s83 2011.02.28. 14:18

Oscarra jósolva

Colin Firth és A király beszéde

Abban az esetben, ha létezik olyan, aki le tudja szűkíteni „videotárát” fejében egyetlen kedvenc filmre, akkor valószínűleg nem ez lesz a mindig, minden körülmények között meg tudom nézni kategória győztes alkotása. Azonban a mozi kiváló és az is vitán felüli, hogy keresve-kutatva sem találhatnánk a brit királyi-család nemesi sarjának megfelelőbb karaktert, mint Colin Firth.

 SZAMOSSZEGI GÁBOR
 
Vitatkozni fogok minden rosszmájúval, aki azt hangoztatja, már megint itt egy unalmas mozi,
amelynek hőse mesébe illően legyőzi önmagát. Miért? Mert egy percét sem untam. Sőt. Annak ellenére sem, hogy már az első percekben világossá vált mindenki számára, hogy mi lesz a vége. Mert hát hogyan lehet zárni egy filmet, amely előjáték nélkül az elbénázott beszéd, lebőgés a család, „szénné égés” a nép előtt filmkockákkal indít? Persze, David Seidler forgatókönyvíró bőrébe bújva én is hasonló zárást firkantottam volna össze, csakhogy meglegyen a keretbefoglalás. Szándékosan nem használom a happy end kifejezést, mert nem szívesen mondanám boldog befejezésnek azt az egyébként sikeresnek nevezhető szónoklatot, amely a népet szólítja fel, hogy induljon a II. világháború szörnyűségeibe, akármilyen pozitív és nemes köntösbe is van bújtatva. Azonban a film középpontjába, most nem a történelmi háttér áll, hanem a királyi vér tökéletességét sugalló eszme arcul csapása, mégpedig fehér kesztyűben, elegánsan. Egy király, VI. György (Colin Firth) dadogását olyan nyíltan mutatja be Tom Hooper rendező, hogy az őszintén megérinti a nézőt. Ez bátorságra vall. Viszont megint itt egy mozi, amelynek nem sikerül elrugaszkodnia idealista világunk közhelyeitől és naná, hogy megint győzedelmeskedik a jó. A „fogyatékossága” ellen harcoló hercegből közben királlyá avanzsálódott főhősünk vívódása mellett üde színfoltként jelenik meg a szókimondó logopédus Lionel Logue (Geoffrey Rush), aki híres szokatlan módszereiről. A két karakter
személyiségének és társadalmi hovatartozásának kontrasztja roppant vicces és szórakoztató perceket okoz mindenkinek.
Eszem ágában sincs átvenni a megboldogult jós polip, Paul szerepét, de Oscar éjszakájához közeledvén kikívánkozik belőlem egy megérzés, miszerint a legjobb film kategóriában kevésnek bizonyul majd az alkotás. Viszont adja magát az aranyszobrocskára Colin Firth alakítása, talán nem is véletlen, hiszen olyan, mintha az egész film rá lenne kihegyezve. Mondjuk ki, a hátán vitte az egész produkciót. Úgyhogy jöhet nekem akármilyen polip, vagy éppen a Paul babérjaira törő kancsal oposszum, ahhoz nem kell hetedik érzék, hogy megjósoljuk, ha a Bridget Jones naplójából híressé vált angol úriember áll majd a pódiumra, egyre biztosan számíthatunk, dadogós szónoklatra.

 

Kobe Bryant vs Kanye West
 
Mit gondolsz, mi ez? Egy új számítógépes őrület a Sonytól, ahol a Los Angeles Lakers fenegyereke megküzd olyan „mortalcombatosan” a hip-hop újdonsült királyával? Netán a Fekete Mamba kihívta „szálkázni” a rappert? Esetleg az égimeszelő legenda kezdett el énekelni egy dalpárbaj erejéig? Nem. Egészen más. És akkor a jó öreg Bruce Willist még bele sem kevertem a dologba, csak hogy végképp meglegyen fantáziánk kreatív képzelgéseinek káosza.
 
Már megint olyat vágott reklámzabáló fejünkbe a Nike, amelyre a legrosszabb jelző is a zseniális. Naná, hogy megint egy sportolóról van szó, csak kicsit másképp. Olyan „moziszagúra” sikeredett a dolog, hogy közben a popcorn is kipattogott a konyhában. Talán Robert Rodriguez sem csinálhatta volna szebben. Ja, hogy ő rendezte? Ki más. Talán még Quentin Tarantinot tudtam volna elképzelni ilyen fajta agymenésre, bár lehet, hogy az élve eltemetés vagy a szamuráj karddal levágott végtagok miatt fröcsögő vér egy hajszállal átlépi Nike bevállalós mentalitását. Úgyhogy maradt a haverja, amely cseppet sem von le az értékéből. Sőt. És ha már Rodrguez, akkor nem maradhat el kedvenc „motívuma”,Danny Trejo, aki amilyen félelmetesen karakteres, olyan gyorsan hull el majdnem minden filmjében. Nem, nekem nem ő az igazi tökös. Mert, hááát tökös gyerek mindig kell. Na, itt jön képbe a „fehértrikóbanmindigvérzős” Bruce, mert ha valaki, akkor ő tényleg tökös. Csak most egy kicsit stílust váltott és felrántotta a szekrényében porosodó öltönyét, hogy egy picit megtévesszen minket. Végezetül, ha már Nike, akkor felbukkan a focistáknál már többször megnyúzott gonosz szörnyek motívum, amelynek főnöke a „fogalmamsincshogykerülide” Kanye West. Megjegyzem, zseniális, ahogy az elhajított cipőkből eljönnek azok a szimpatikus úriemberek, ha már játékos kijáró nincsen. Meg persze semmi más. Ezt használja ki Kobe, aki a nagybetűs ”jó” nevében győzedelmeskedik is a gonosz ellen. Rengeteg effekttel, ahogy kell. Mindennek a hátterében azonban mi áll? Persze, hogy egy csúcstechnológiás cipő…
 
Összességében, a „pipások” megint húztak egy váratlant és a nemrégiben megrendezett NBA All Star gálára összerittyentettek egy rendhagyó reklám kisfilmet egy kis aprópénzért, mivel a Super Bowl után is van élet.  A Reklámzabálók estéjéhez közeledvén –tuti ott leszek- azonban kíváncsian várom, vajon Sas István megemlíti majd ezt a kis szösszenetet? Csak, hogy a barátnőmmel izomból sípolhassunk…
 

 

Szam0s83 2011.02.14. 14:51

Valentin-nap

 

Valentin-nap, álarc nélkül…
 
Gyertyafényes vacsora, parfümtől illatozó plüssök, és piros szívecskék fulladásig. Kezdhetném így is, de nem én lennék, mivel nem tudnék egy olyan helyen huzamosabb időt eltölteni, ahol a jelző nem az őszinte, hanem az erőltetett.
 
 Éppen ezért kedvesemmel az idei év „előszerelemnapját” nem egy valóságtól elrugaszkodott mázba öltöztetett rendezvényen töltöttem, hanem az Old Men’s Pubban. Egy pubban, amelyet nem árasztottak el a már unalomig nyúzott szív alakú lufikkal vagy sütikkel, „mindössze” Bartók Eszter énekelgetett zenekarával egész este. Na jó, persze, hogy ezért gyűlt ide vasárnap este mintegy száz vendég, köztük mi is. Az ex-megasztáros és bandája hiába melegített be legismertebb, a Félhomályban című számával, a technika alantos ördöge megint rosszalkodott. Hibás beállítások, torzuló hangfal, magas hangon „síró” mikrofon ronthatta volna az összképet, persze csak ha engedjük. Művészeink mit sem törődve az apró malőrökkel, ugyanolyan lendülettel folytatták a műsort, mint ahogy belevágtak. A vendégeket pedig sokkal inkább jellemezte az igényesség, mint a rosszmájúság, amelynek folytán a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhetném a hibákat bénának vagy gagyinak, sokkal inkább aranyosnak. És ahogy haladtunk a képzeletbeli idősíkunk vonalán, úgy adta át magát a közönség is az őszinte érzelmeknek. Aki ismeri Eszti munkásságát, az jól tudja, szövegei többségét saját maga írja. Honnan merít? A válasz egyértelmű: saját életéből. Dalai úgy törnek át minden féle érinthetetlennek tűnő lelkek ajtóit, mint Ámor misztikus nyila. Talán pontosan ezért érzem úgy, nem kell ide rózsaszín ködbe bújtatott ajándékáradat – a virágárusok és különböző „kütyüshoppok” legnagyobb bánatára-, mindössze egy kicsit magadba kell nézni és végig gondolni mi az igazán fontos életünkben. Miután eljutottunk idáig, hamar rájövünk arra, hogy az a „mi” szócska lehet, hogy inkább „ki”. Párunk, társunk, szerelmünk. Aki a kedvesével volt jelen, azoknál a csók, aki pedig egyedül, azoknál az üres pohár szaporodott a koncert végéhez közeledve. Előadónkról pedig sugárzott a boldogság, mint ahogy rólam is, hiszen egy olyan Valentin-napos rendezvényen voltam párommal, amelynek levegőjében végre az eredetiség köntösébe bújtatva izzottak az érzelmek. Az őszinte érzelmek…

 

A vörös hajú szexuális neutronbomba

 Kolozsi Ildikó, aki a gyerekkora óta tartó szerelmét, a színészi pályát dobta kútba és csavargott addig az élet utcáin, míg nem rá nem talált a nagy „Ő-re”, a tanításra. Gyergyószentmiklósról került Pestre, dolgozott éhbérért kosárlabdaedzőként, férjhez ment egy jégkorongozóhoz, kanalazott sörhabot egy kocsmában, volt főszereplő egy filmben, főszerkesztő a MobilPress-nél, megjárt mindenféle mélységet és volt már csúcsokon is, amíg rá nem talált arra, amit már az édesapja is megérzett. A természet körforgása érdekében van, aki „adni” születik a Földre.

 Sajnos van bennünk egy közös, egyikőnk édesapja sincs már közöttünk. Neked is a bálványod volt ő?

 - Hihetetlen mennyi mindenre megtanított és szerintem úgy, hogy a fele nem volt tudatos. Volt, hogy addig kellett hallgatnom egy zenét, amíg csak a dobot hallom. Csodálatos részletekből tevődik össze minden az életben. Szóval, imádatom nem volt bálványszerű, de az biztos, hogy ő volt a család közepe.

 Támogatott minden álmodban?

 - Igen, annak ellenére, hogy ő már régen is megmondta, az én küldetésem a Földön, hogy segítsek az embereknek. Nem vettek fel a színművészetire, pedig a sors még egy főszerepben is kipróbált, kevés sikerrel. Hozzá teszem, apumnak mindenben igaza lett.

 Mármint, hogy nem leszel színész?

 - Nem, hanem, hogy én „adni” születtem erre a bolygóra. Remélem, nem tűnik álszent dolognak, de engem tényleg az tesz boldoggá, ha segíthetek. Imádok adni a tanulóknak, imádom kihozni a fenevadat, az egyéniséget az emberekből. Ilyenkor, boldogság hormonok ugrálnak ezerrel.

 Megnyugtatlak, én érzem, hogy ez őszinte.

 - Én meg tudom, hogy ez őszinte. Tényleg belőlem fakad, legbelülről jön, csak lehet, mások nem így érzik.

 Te iszonyatosan vibrálsz, mindenkinek segítesz, foglalkozol vele. Nem hatnak rád az emberek energiavámpírként?

 - Nem, de nagyon nem. Valószínű én fordítva működök. Nekem az ad energiát, akkor járok a fellegekben, ha adhatok. A hallgatókból táplálkozom. Akkor most én vagyok a vámpír???

 Mint az Interjú a vámpírral című filmben, a kis férfibűvölő vörös, fürtös kislány. Tényleg, nem értik félre a férfiak ezt a kitárulkozó egyéniséged?

 - Kitárulkozó???

 Ne érts félre, de ha fegyver lennél tuti, hogy valami neutronbomba lennél, de minimum egy plazma fegyver. Az ilyesféle energiabombáknak, mint te, hatalmas szexuális kisugárzásuk van.

 - Nem tudom, de lehet benne valami. Tudod, nekem valahogy több a férfi barátom. Nem egyszer fordult elő velem, hogy néhány barátom egy idő után többet akart tőlem és sajnos ezért megromlott a kapcsolatunk. Miért kell, azoknak a hülye vágyaknak a lelkek elé kerülni?

 Ha most 18 éves lennél, változtatnál valamit?

 - Nem. Szerintem megint megpróbálnám a „színit”. Annak ellenére, hogy tudom, messze nem nekem való ez az életvitel, az a rothadó színészvilág, ami a hátérben rejlik.

 Mi az, amit még el szeretnél érni? Mikor leszel elégedett magaddal?

 - Majd, ha a frissen elkészült könyvemet olvassák és őszintén szeretik az emberek. Majd, ha egy csomó embert elérek vele. Na, az ilyen impulzusoktól, lehet agyi orgazmusom is lenne.

 

Clint Eastwood, bekaphatja!
 
 
 Feladatunk, egy kitalált interjú készítése volt...Kivel? Naná, hogy...
 
 
 
 
 
 
 
 
Interjú Ford Fairlane-nel, egy különleges magánnyomozóval, akinek stílusánál csak a humora meredekebb. Specialitásai: a rock’n’roll, a nők és a trágár szavak.
 
Ne haragudjon Mr. Fairlane, de ha magára nézek, egy tökéletes rock sztárt látok. Miért nem futott be?
 
- Igen, lehettem volna rock sztár, ha nem tiltanak ki a Music TV-ből… de ez hosszú sztori.
 
Megkeseredést érzek a szavaiból. Nem szereted a rock sztárokat?
 
- Rock-sztárok. Megőrülök ezektől a rock-sztároktól. Nem fizetnek, csak adakoznak. Hogy fizessem be az adómat víz alatt működő CD lemezjátszókból és dedikált dobverőkből? Nekem készpénz kell. Kápé, dohány, volt elnökök képei: Michael Jackson, Gerald Ford.
 
Mégis ebben a világban élsz és dolgozol. Miért?
 
- Hogy akkor miért vagyok itt? Miért akarom, hogy a pop szakma meg úgy az egész világ kapja be a f……t? Megmondom miért. Ebben van a pénz.
 
A rock’n’roll detektív-szakmában?
 
- Igen, Los Angelesben megél 2000 detektív. Miért kellett nekem pont a rock szakmát választanom? Igaz, valamire érdemes szakosodni. Pedig lehettem volna akármi, lehettem volna halász. A halászok ugyan kora hajnalban kelnek, halásznak, eladják a halat, halszagúak. Egy lány jut eszembe, akivel jártam, Ivone, ő is halszagú volt. (nevetés)
 
Amióta megoldottad azt a híres Art Moony ügyet, miben változott meg az életed?
 
- Olyan piszokmenő lettem, hogy a telefonszámomat az egész országból díjtalanul lehet hívni. 1–800-PERFEKT. (nevetés)
 
Elvesztetted egy régi barátodat is…
 
- Johnny Tinenbalm, a művésznevén Johnny Crunch. Eszem megáll! Együtt nőttünk fel Brooklynban… Azért jöttünk ide, hogy rock sztárok legyünk. Johnny volt az egyetlen, aki nálam is gusztustalanabb tudott lenni. Sráckorunkban gusztustalansági versenyeket rendeztünk. Kiköhögtem egy rakás turhát az asztalra, mire ő: "kezdőtől nem rossz", és fogott egy szívószálat.
 
Mihez kezdesz a hirtelen jött hírnévvel?
 

- Elegem van a menő klubokból, a menő kocsikból, a menő csajokból. Elegem volt a sok jóból. Pihenni akarok.

 

 

Oscar-bácsi
 
Az, hogy kinek milyen kérdés fogalmazódik meg filmsámán agyában február 27.-én, azt vélhetően sejtem és a válaszom egészen biztos moziszagú lenne. Biztos vannak olyanok is szép számmal, akik az életet „szélesvásznon” szeretik nézni, de minimum 3D-ben. Bár nem igazán sikerül, mégis mindig megpróbálunk a dolgok mögé nézni. Éppen ezért fogalmazódott meg bennem az a kérdés, amely akár Franco Provolone bűnözőből bankárrá avanzsálásának „bármikormegtudomnézni” kategóriájú történeténél egyből az eszembe jutott. Ki az az OSCAR???
Szerintem jogos a kérdés. Az első díjátadáson például még nem tudta senki  a szobor nevét, mivel egész egyszerűen nem is volt. Oscar végső uniformisát pedig nem a Finucci-fivérek szabták makulátlan alakjára, hanem George Stanley. Először agyagba, majd bronzba öntötte, végül 24 karátos arannyal ruházta fel, hogy ne csak eszmei értéke legyen hatalmas. Persze, ha csak a pénzen múlna, már tele lenne minden star wars imitátor arab sejk polca fél tucat „oscárbácsival”. Viszont nem ezen múlik, de nem ám. Hanem? A nagy hollywoodi filmmogulok által abszolút „befolyásolhatatlan” Filmművészeti és Filmtudományi Akadémián. Tudom-tudom, én is ugyanezt gondolom. Hogy lehet például, hogy tavaly az a Bombák földjén nyert, amelyet szakmai szempontokból vizsgálva lehetetlen komolyan venni. Az EOD (Explosive Ordnance Disposal) csapatok nem furikáznak önállóan Irak utcáin egyetlen terepjáróval célpontot játszva, csakis konvojban mozognak. A bombákat tényleg csak a legritkább esetben hatástalanítják puszta kézzel, mert úgy járnak, mint Mel Gibson a Halálos fegyverben, inkább messziről, robotok segítségével robbantják fel őket. Arról már nem is beszélve, hogy a bombaszakértők nem kezdenek el mesterlövészt játszani a sivatag közepén, főleg, hogy „halványlilafingjuk” sincs hozzá. Azonban, mit is gondoljunk mi, egyszerű mozirajongók, amikor például maga Dustin Hoffman csak ezzel a finom kis mondattal jellemzi az Akadémia-díját: „obszcén és mocskos dolog, semmivel sem jobb egy szépségversenynél.” Bezzeg, ha ugyanazt a filmet/szerepet kellene megrendezni/eljátszani mindenkinek. Végül is, mi "Oscarbácsi" receptje? Azt nem tudni, csak azt, hogy mit ne csinálj. Legalábbis Robert Downey Jr. szerint, aki a Trópusi viharban kifejtette erről véleményét:
 
Figyeljé'! Dustin Hoffman, Rain Man. Kreténnek tűnt, kretént játszott, nem volt kretén. Fogpiszkáló, kártyatükkök, autista, naná, de nem kretén. Aztán gyütt Tom Hanks, Forrest Gump, lassú, igen kretén, járógép a lábán, de Nixon behugyozott tőle és megnyert egy ping pong versenyt, tehát nem kretén. Peter Sellars, isten hozta mr. infantilis, igen de nem kretén. Te meg full kretént nyomtá'. Sose nyomjá' full kretént! Nem hiszed el? Kérdezd Sean Pennt 2001, Nevem Sam. Rémlik? Full kretén volt. Oscar bácsi meg nem gyütt.”

Na, de térjünk vissza alapkérdésünkre. Ki az az Oscar? Honnan ez a név? Valójában senki sem tud pontos információt honnan ez rejtélyes elnevezés. Egyes anekdoták szerint, az Amerikai Filmakadémia első könyvtárosa - Margaret Herrick- legelső munkanapján körbemustrálta a kis szobrot, és rájött, hogy az nagyon hasonlít valakire, aki nem más, mint nagybátyja, Oscar Price. El tudjuk képzelni, hogy a filmtörténet legrangosabb díjának elnevezése valóban innen ered? Egész egyszerűen csak egy gúnynév? Nem hiszem és egyben követelem minden filmrajongó embertársaim – na meg a közhelyesen hangzó nagybetűs IGAZSÁG- nevében, hogy adjon valaki egy normális választ. Addig is szóljon mindenkinek Provolone úr kultikussá vált mondata, „Finuccik ül!” és nézzük a jelölteket:
 
Legjobb film:
127 óra(127 Hours)
Fekete hattyú(Black Swan)
A harcos(The Fighter)
Eredet (Inseption)
A kölykök jól vannak(The Kids Are All Right)
A király beszéde(The King's Speech)
A közösségi háló (The Social Network)
Toy Story 3
A félszemű(True Grit)Téli áldás(Winter's Bone)
Legjobb rendező:
Darren Aronofsky, Fekete hattyú (Black Swan)
Ethan Coen és Joel Coen, A félszemű (True Grit)
David Fincher, A közösségi háló (The Social Network)
Tom Hooper, A király beszéde (The King's Speech)
David O. Russell, A harcos (The Fighter)
Legjobb férfi főszereplő:
Javier Bardem, Biutiful
Jeff Bridges, A félszemű (True Grit)
Jesse Eisenberg, A közösségi háló (The Social Network)
Colin Firth, A király beszéde (The King's Speech)
James Franco, 127 óra (127 Hours)
Legjobb női főszereplő:
Annette Bening, A kölykök jól vannak (The Kids Are All Right)
Nicole Kidman, Nyúlüreg (Rabbit Hole)
Jennifer Lawrence, Téli áldás (Winter's Bone)
Natalie Portman, Fekete hattyú (Black Swan)
Michelle Williams, Kék Valentine (Blue Valentine)
Legjobb férfi mellékszereplő:
Christian Bale, A harcos (The Fighter)
John Hawkes, Téli áldás (Winter's Bone)
Jeremy Renner, Tolvajok városa (The Town)
Mark Ruffalo, A kölykök jól vannak (The Kids Are All Right)
Geoffrey Rush, A király beszéde (The King's Speech)
Legjobb női mellékszereplő:
Amy Adams, A harcos (The Fighter)
Helena Bonham Carter, A király beszéde (The King's Speech)
Melissa Leo, A harcos (The Fighter)
Hailee Steinfeld, A félszemű (True Grit)
Jacki Weaver, Állati birodalom (Animal Kingdom)
Legjobb eredeti forgatókönyv:
Mike Leigh, Egy másik év (Another Year)
Scott Silver, Paul Tamasy, Eric Johnson, A harcos (The Fighter)
Christopher Nolan, Eredet (Inception)
Lisa Cholodenko, Stuart Blumberg, A kölykök jól vannak (The Kids Are All Right)
David Seidler, A király beszéde (The King's Speech)
Legjobb adaptált forgatókönyv:
Danny Boyle, Simon Beaufoy, 127 óra (127 Hours)
Aaron Sorkin, A közösségi háló (The Social Network)
Michael Arndt, John Lasseter, Andrew Stanton, Lee Unkrich, Toy Story 3
Joel Coen, Ethan Coen, A félszemű (True Grit)
Debra Granik, Anne Rosellini, Téli áldás (Winter's Bone)
Legjobb animációs film:
Így neveld a sárkányodat (How to Train Your Dragon)
Az illuzionista (The Illusionist)
Toy Story 3
Legjobb idegennyelvű film:
Biutiful, Alejandro Gonzalez Inárritu, Mexikó
Szemfog (Dogtooth), Yorgos Lanthimos, Görögország
Egy jobb világ (In a Better World),  Susanne Bier, Dánia
Gyújtogatók (Incendies),  Denis Villeneuve, Kanada
Törvényen kívül (Hors la Loi / Outside the Law), Rachid Bouchareb, Algéria
Legjobb operatőr:
Jeff Cronenweth, A közösségi háló (The Social Network)
Danny Cohen, A király beszéde (The King's Speech)
Roger Deakins, A félszemű (True Grit)
Matthew Libatique, Fekete hattyú (Black Swan)
Wally Pfister, Eredet (Inception)
Legjobb vágás:
127 óra (127 Hours), Jon Harris
Fekete hattyú (Black Swan), Andrew Weisblum
A harcos (The Fighter), Pamela Martin
A király beszéde (The King's Speech), Tariq Anwar
A közösségi háló (The Social Network), Angus Wall, Kirk Baxter
Legjobb látvány és díszlet:
Alice Csodaországban (Alice in Wonderland), Robert Stromberg, Karen O'Hara
Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part I), Stuart Craig, Stephenie McMillan
Eredet (Inception), Guy Hendrix Dyas, Larry Dias, Doug Mowat
A király beszéde (The King's Speech), Eve Stewart, Judy Farr
A félszemű (True Grit), Jess Gonchor, Nancy Haigh
Legjobb jelmez:
Alice Csodaországban (Alice in Wonderland), Colleen Atwood
A király beszéde (The King's Speech), Jenny Beavan
Szerelmes lettem (Io sono l'amore / I Am Love), Antonella Cannarozzi
A vihar (The Tempest), Sandy Powell
A félszemű (True Grit), Mary Zophres
Legjobb smink:
Barney verziója (Barney's Version), Adrien Morot
Hosszú út hazafelé (The Way Back) Edouard F. Henriques, Gregory Funk, Yolanda Toussieng
Farkasember (The Wolfman), Rick Baker, Dave Elsey
Legjobb filmzene:
A.R. Rahman, 127 óra (127 Hours)
Alexandre Desplat, A király beszéde (The King's Speech)
John Powell, Így neveld a sárkányodat (How to Train Your Dragon)
Trent Reznor, Atticus Ross, A közösségi háló (The Social Network)
Hans Zimmer, Eredet (Inception)
Legjobb betétdal:
A.R. Rahman, Dido, Rollo Armstrong – If I Rise, 127 óra (127 Hours)
Tom Douglas, Troy Verges, Hillary Lindsey – Coming Home, Country Strong
Alan Menken, Glenn Slater – I See the Light, Aranyhaj és a nagy gubanc (Tangled)
Randy Newman – We Belong Together, Toy Story 3
Legjobb hangkeverés:
Eredet (Inception), Lora Hirschberg, Gary A. Rizzo és Ed Novick
A király beszéde (The King's Speech),  Paul Hamblin, Martin Jensen, John Midgley
Salt ügynök (Salt),  Jeffrey J. Haboush, Greg P. Russell, Scott Millan, William Sarokin
A közösségi háló (The Social Network), Ren Klyce, David Parker, Michael Semanick, Mark Weingarten
A félszemű (True Grit), Skip Lievsay, Craig Berkey, Greg Orloff, Peter F. Kurland
Legjobb hangvágás:
Eredet (Inception), Richard King
Toy Story 3, Tom Myers, Michael Silvers
Tron: Örökség (Tron: Legacy), Gwendolyn Yates Whittle, Addison Teague
A félszemű (True Grit),  Skip Lievsay, Craig Berkey
Száguldó bomba (Unstoppable), Mark P. Stoeckinger
Legjobb vizuális effektusok:
Alice Csodaországban (Alice in Wonderland), Ken Ralston, David Schaub, Carey Villegas, Sean Phillips
Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part I), Tim Burke, John Richardson, Nicolas Ait'Hadi, Christian Manz
Azután (Hereafter),  Michael Owens, Bryan Grill, Stephan Trojanski, Joe Farrell,
Eredet (Inception), Chris Corbould, Paul Franklin, Andrew Lockley, Peter Bebb
Vasember 2 (Iron Man 2), Janek Sirrs, Ben Snow, Ged Wright, Daniel Sudick
Legjobb dokumentumfilm:
Kijárat az ajándékbolton keresztül (Exit through the Gift Shop)
Gasland
Belső meló (Inside Job)
Restrepo
Waste Land
Legjobb dokumentum-rövidfilm:
Killing In The Name
Plakátlány (Poster Girl)
Idegenek (Strangers)
Feljön a Nap (Sun Comes Up)
Quigang harcosai (The Warriors Of Qiugang)
Legjobb animációs rövidfilm:
Éjjel és nappal (Day & Night)
The Gruffalo
Szennyezzünk (Let's Pollute)
Az elveszett dolog (The Lost Thing)
Madagaszkár (Madagascar)
Legjobb rövidfilm:
A gyónás (The Confession)
The Crush
A szeretet istene (God Of Love)
Na Wewe
Wish 143

 

 

 

„Focicucc”
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kevesen vagyunk, és egyre csak fogyunk. Előre bocsátom, ez nem egy demográfiai tanulmány a népességfogyás összetett kérdéséről, és még csak nem is egy rejtett jobbosodást sugalló politikai jegyzet. Bár szívem szerint, teli torokból üvölteném minden nap a médiába hogy „mindenki hozzon magával még egy embert”, de valószínűleg saját édesanyám sem hinné el, hogy ennek a mondatnak most nincs köze Orbán Viktor kultikussá vált kampányszövegéhez. Pedig nincs, még annyi sem, mint Győzikének a divathoz. Akkor viszont jogos a kérdés. Hová? Egyszerű a válasz, a Puskás Ferenc Stadionba.
Igen, ez sokkal inkább egy elvetemült pszichopata gyerekes rajongása, egy hosszú évek óta reménytelen harcnak tűnő küldetésért. Fanatizmusom tárgya nem más, mint a sportok királya, a labdarúgás. Tudom, hogy nálunk napról napra csökken azoknak a száma, akiket még nem fertőzött meg teljesen a kudarc és a csalódottság pestise. Azonban maradtak még utolsó mohikánok. Csak éppen mi lettünk a kisebbség, az üldözöttek. Olyanok vagyunk, mint a legdurvább kábítószerfüggők, akiket minden jóakarója próbál lebeszélni a „focicuccról”. Ráadásul akár merre bóklászom, mindenhol a „fehérköpenyesekbe” botlom.
A magyar labdarúgó válogatott négy mérkőzésből hármat megnyerve második a csoportjában, reményt adva ezzel, hogy ’86 óta először újra egy nagy nemzetközi tornán szerepeljünk. Nem érdekel egyetlen „megfertőzött” pesszimista gondolata sem, mert én és társaim a legvégsőkig kitartunk. Csak egy rövid ideig, mondjuk, olyan március 25-ig ne kérje tőlem senki, hogy racionálisan gondolkozzak. Akkor lesz ugyanis „Dzsudzsiék” következő selejtező mérkőzése, mégpedig a világbajnoki döntős Hollandiával, amely csapat mellesleg négyet vert a dölyfös svédeknek. Mi, a remény rabjai, a magyar labdarúgás legelvetemültebb szurkolói csak úgy nevezzük ezt, csoportrangadó. Miért? Mert, ha csak a száraz tényeket vesszük, a jelenlegi első látogat a másodikhoz, ami barátok között is kiemelt találkozó.
Na, jó én is tudom. Tudom, hogy San Marino és Moldova legyőzése kötelező volt és a finn bevetés sem tűnt annyira lehetetlen küldetésnek. Azonban vonatkoztassunk el attól, hogy ki a következő két tétmérkőzésünk ellenfele. Legalább néhány hónapig. Addig is könyörögve kérek minden „fehérköpenyest”, hagy maradjunk még egy kicsit „belőve”, mert most legalább van valami belül, amit már régóta nem érezhettünk. Boldog büszkeség.

 

 
Feladatunk, egy rádiós tudósítás írása volt, egy szabadon választott filmjelenetetből merítve... Naná, hogy Ford Fairlane, mert "eszemfaszommegáll"...:) 
 
 
 
 
 
 
Jó napot kívánok, Szamosszegi Gábor tudósítását hallhatják Los Angelesből, ahol is egy nem éppen hétköznapi temetésről jelentkezünk. A Fekete Dögvész frontemberének halála, na meg a „szex, pia, rock’n’roll” életérzés túlzott kinyilváníttatása eredményezte ezt, a két oldalról megközelíthető rendhagyó búcsúztatást. Egyrészről gyönyörű, hogy mekkora „adag” szeretet tud egy helyre összegyűlni, másrészről bizarr és kicsit taszító, hogy egy elhalálozásból metál-bulit szerveznek, ahelyett, hogy tisztességben elköszönne minden őszinte rajongó. Gyanítom, minden mögött megint csak a pénz áll.
Kezdjük azzal, hogy a kapunál belépőt szedtek. Gondoljunk csak bele, milyen morbid, hogy egy temetésre csak valamekkora összeg fejében tudunk csak ellátogatni. Aztán ott vannak, azok a renget rajongói ajándéktárgyak, amiből a szervezők szintén hatalmas hasznot húztak, és az italfogyasztásról már nem is beszélve.
Egy mellettünk nézelődő magánnyomozó, Ford Fairlane is hasonló véleményen volt. Érdeklődésünkre, hogy akkor miért van itt, csak ennyit mondott:
Hogy akkor miért vagyok itt? Miért akarom, hogy a pop szakma meg úgy az egész világ kapja be a…? Megmondom miért. Ebben van a pénz.
Összességében, a koncert kisebb-nagyobb balhékkal megfűszerezve ugyan, de szépen lezajlott, és hatalmas sikert aratott. És tudjuk a receptet, ahol a siker és tömeg, ott a pénz is, úgyhogy ne lepődjünk meg, ha legközelebb temetésre kell mennünk, de egy metálkoncert fogad minket.
A Kolozsi-rádióban és ebben az őrült világban, Szamosszegi Gábort hallhatták.
 
Szamosszegi Gábor

 

Szam0s83 2011.01.23. 15:49

Totális orgazmus

 Első Kolozsi tanműhely...

Megvan azaz érzés mindenkinek, amikor hosszú „szárazság” után először szeretkezel végig egy éjszakát és másnap vigyorogva ébredsz? Nem tudom, hogy a testi vagy a lelki kielégülés okozza ezt az agyi katarzist, de ilyenkor az ember boldogan megy még munkába is, legyen az a Murphy által annyira utált hétfő, vagy kedd.
Valami ilyesmit éreztem az első Kolozsi-tanműhelyem után is. Mondjuk szó sem volt testi kielégülésről, és semmiféle orgiába nem torkollott eme első ismerkedős alkalom. Mivel vizuális típusúak vagyunk, kérem „hesegessük” el ezt a kicsit bizarr képet, ami bevillant most mindenkiben. Szóval nem „Kovi” új forgatókönyvére akartam utalni, hanem sokkal inkább egy olyan pozitív élményre, ami valami hasonló agyi katarzist okozott, mint az a bizonyos első szex. Pedig igazából semmi új dolog nem történt, nem tanultam tökös kis újságíró trükköket, még csak a média misztikus világáról sem hallottunk egy szót se. Mégis kaptam valamit, amit már a felvételi napján sugárzott abból a vörös „Kolozsi-lényből”. Valami hihetetlen látásmódot. Mi „földlakók”, hajlamosak vagyunk csak „nézni” a világot, de nem látjuk. Csak kevesen próbálnak megállni dolgok mellett és kicsit körbejárni, megvizsgálni azt. A fekete nem minden esetben fekete, a kétszer kettő nem mindig négy. Néha igen is öt. Szóval azon a délután megvilágosodtam. Elkezdtem más szemmel nézni. Elkezdtem látni. Szinte egytől egyig mást gondoltam azokról, akik ott ültek velem szemben szerdán, abban a pici szobában. Van, akit szerényebbnek, van, akit vagányabbnak láttam. Sárgábbnak, sötétebbnek, vékonyabbnak, duzzadtabbnak. Másnak.

 

   Aztán csoda, hogy nevető lelkemmel, kivirulva érkeztem haza? Nem csoda. Mint ahogy az sem, hogy utána nem is következhetett más, mint hogy vigyorogva ébredjünk másnap a kedvesemmel. Totális orgazmus.

 

Nyitott szemmel
 
 Látunk is, vagy csak nézünk? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, amikor a következő mondatot olvastam. „Udo Jürgens hatodik lett, egy Udo Jürgens hasonmás versenyen”. Elsőre mulatságosnak tűnhet ez mindenkinek. Pedig nem az. Sokkal több mondanivalója van, mint azt gondolnánk.
Nem páratlan dolog ez a történelemben, hiszen egy legenda szerint Charlie Chaplin is hasonlóan járt. 1915 tájékán az Egyesült Államokban népszerű eseményeknek számítottak a Chaplin-hasonmásversenyek. Egy legendavadász internetes oldal szerint a csavargó kinézetű világhírű színész San Franciscóban valóban elbukott egy ilyen versenyt úgy, hogy még a döntőbe sem jutott. Meglepő? Nem, én nem csodálkozom rajta. Miért is csodálkoznék egy olyan világban, ahol az emberek néznek, de nem látnak. A legjobb talán a Washington Post példája, mennyire „vakon” élünk ezen a világon. Az újság Joshua Bell világhírű hegedűművész segítségével akarta felnyitni szemünket. A történet szerint egy hideg januári reggel volt, amikor egy férfi megállt a Washington DC egyik metró állomásán és hegedülni kezdett. Negyvenöt perc alatt a zenetörténelem hat egyik legnehezebb Bach darabját játszotta, a mintegy három és fél millió dollár értékű Stradivariján. Amikor vége lett, csend lett. Se egy tapsot, se egy hangos éljenezést nem lehetett hallani. Több ezer ember sétált el mellette úgy, hogy füle botját sem mozdította a világ egyik legjobb zenészére. Vajon mi minden más csoda mellett megyünk el nap mint nap úgy, hogy tudomást sem veszünk róla?
Legyen az egy ritka madár gyönyörű éneke, vagy egy apró hangya, aki testsúlyának többszörösét cipeli naphosszakat.
 Ijesztő mennyire „csukott szemmel” éljük a világunkat ezen a Föld nevű bolygón. Valljuk be emberek, sokszor magunkra se figyelünk, nem hogy a körülöttünk lévő dolgokra. Szóval lássunk, ne csak nézzünk. Addig is ne lepődjünk meg azon, ha Udo Jürgens nyeri meg a David Hasselhoff-hasonmásversenyt.
 
Szamosszegi Gábor

 

Murányi-csapda 2.

Karácsonyhoz közeledvén mindenkinek megvan az, amikor az ajándékok kibontása előtt elmélkedik emberfia? Na, megint ugyanazt a csomagot kapom „nagymutertől”? A barátnőm pontosan levette célzásaimat a hőn áhított pulóver iránt? Ilyen és hasonló eszmefuttatások sora játszódik le bennem és még szerintem sokak fejében. Ilyen volt a Marsi Péteres avagy Hajdú Anikós történet is a Murányi-tanműhelyen. Reméltél valakit, és nem reméltél valakit.

 De mi van abban a helyzetben, amikor nem számítsz „ajándékra”, ennél fogva a totális meglepetés fegyvere úgy csap le rád, hogy apró molekuláidra szed szét pillanatok alatt? Egy pillanat alatt a totális megsemmisülés állapotába kerülsz. Nem, most nem egy hosszú „szárazság” követő mindent kielégítő szex utáni végelgyengüléses állapotra kell gondolni, pedig lehetne, hiszen okozott hasonló lelki katarzist az „esemény” utáni pár óra. Csak éppen utána nem feküdtünk meztelen, kinyúlva cigarettát szívva a kanapén, még ha kedvünk támadt is volna. És ha már aktus, ezt nem nevezhetném hétköznapi együttlétnek, mivel a megszokott kettes számot felváltotta az édes hármas. Ezúttal társam és partnerem, Nóri is élvezte minden percét – pedig sose szoktam önző lenni-, na meg Vujity Tvrtko - a harmadik személy- is, legalább is a végén erről adott tanúbizonyságot. Szóval totális megsemmisülés. Persze, hogy az, hiszen ki várt volna meglepetés után meglepetést? Nem, én nem. Sőt, ez több volt a meglepetés elsöprő erejénél, mert ez hátulról jött. Rájöttem, Murányi Andris nem válogat a módszerekben. Tökéletes katonát akar faragni belőlünk, olyat, amely minden helyzetben megállja a helyét. Olyan Jean-Claude Van Damme-osat. Legyen bármilyen „hatalmas” is ellenfelünk, mi lövünk. Fegyverünk az eszünk, meg a tollunk. Milyen csodálatos is ez. Gyönyörű. Főleg, ha lelkem mindig ekkorát élvez. Most már végképp tudom, nekem újságírónak kell lennem. Ha ezért tökéletes katonaként le kell, hogy mészároljak mindenkit vagy édes kis hármasokban kell hemperegjek minden héten, ám legyen. Úgy fogok belecsöppeni a média világába, mint ahogy „sapkás” barátunk, Tvrtko bele pottyant a harci tudósításokba. Képzeletbeli tankok vettek körbe és vontak blokád alá, és kapom ágyúgolyósebesen a jelzéseket, jó helyen vagyok. Engem nem állíthat le, hogy feltegyem az utolsó kérdésem, ha az érdekel, sem Murányi, sem maga Dolph Lundgren. Na, jól van, most már tényleg elhittem, hogy szuperhős vagyok és enyém az egész világ, de kérem, engedtessék meg ez „kisgyereknek”, hiszen tudjuk, milyen cipőben jár még.

 Szamosszegi Gábor

Szam0s83 2011.01.16. 17:14

Brazil-módi

Az agresszív kismalac

Be kell, hogy valljuk magunknak kedves XXI. századi „Földlakók”, hogy bizony változnak az idők, és ezzel párhuzamosan a szerepek is kezdenek felcserélődni. Manapság a nők –előre is elnézést kérve a feministáktól- a háztartás helyett hatalmas cégeket vezetnek és olyan kemények, mint maga Chuck Norris. A férfiak kozmetikushoz járnak, szőrtelenítik a lábukat, és ” bugyirózsaszín” a kedvenc színük. Uram bocsá’, mi lesz a következő? Rommá gyúrt csajok fogják egymást darabokra törni a Monday Night-on, miközben anyukám sört vedelve böfög a tv előtt és ordítja teli torokból: touchdown?
   Elég bizarr jövőkép. Mint ahogy az is, hogy szép lassan a sportok királyában, a labdarúgásban is át veszi a játékvezetői hármas helyét a számítógép (videobíró). Én tényleg próbálok haladni a korral, de könyörgöm a legfelsőknek, elveszíti a foci a szépségét. A ”három kismalac” nélkül már nem ugyanaz ez a sportág. Bár hozzá teszem, mostanában ragályosnak tűnik ez a szerepcserés dolog. Na, nem egy perverz pornófilmre gondolok, hanem arra a partjelzőre, aki az Avaí-Flamengo brazil bajnokin „bodyguardnak” képzelte magát. Kifordulva önmagából, tökéletes technikai kivitelezéssel, olyan Wayne Gretzkys bodicsekkel földre vitte azt a szurkolót, aki szintén szerepet tévesztve, berohant a pályára. Azonban ez nem volt elég, úgy kellett lefogni az „agresszív kismalacot”, mint egy falusi diszkóban a helyi bikát, nehogy megrugdossa a földön fekvő rémült drukkert.
   Szóval, megint itt egy hír, ami azt üzeni nekünk, kezdenek durván felcserélődni a szerepek. A néző szurkoljon, ne pedig futkosson a pályán. Arra ott vannak a játékosok. A partjelző meg ne akcióhős legyen, hanem lengessen határozottan és férfiasan, mint ahogy teszi azt nagyszerű honi büszkeségünk, Gaál Gyöngyi.
 

Szam0s83 2011.01.14. 16:40

Filmkritika

Nevetés vs. Alvás?

Zimmer Feri 2.

 

Emlékszel még az első részre? Egy zseniális alkotásra, amely egy őrült család szállodavezetési fortélyaira épül őszinte poénoktól hemzsegve? Persze, mint ahogy mi is. Éppen ezért fogsz csalódni, mivel a folytatásban nem az volt a kérdés mennyire lesz kockás a hasunk a nevetéstől, hanem hogy ébren tudunk-e maradni.

SZAMOSSZEGI GÁBOR

Mielőtt belekezdenék, el kell, hogy mondjam, Tímár Péter filmrendező, na meg a magyar szinten parádés szereposztás miatt akkor is behuppantam volna a gyermekkorom óta rejtélyesen magába szippantó misztikus „mozifotelba”, ha nem láttam volna az első részt. De láttam, és valószínű a túl magasra tett léc az, ami meghatározza most véleményem.
 Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem a történetre próbálták kihangsúlyozni ezt a mozit, és a forgatókönyv sem évekig íródhatott, azért ennél sokkal kreatívabbat vártam. A Fikász család a Savoyai Kastélyba „költözött”, hogy itt is megmutassa, hogy a vendéglátás a zsigereikben lakozik. A történet szerint Ferinek már megint zseniális agymenése támad, hogyan futtassák fel a frissen „mázolt” elátkozott hotelt, amit bagóért szereztek meg egy árverésen. Mi lenne az a furfangos ötlet? Naná, hogy kísértett szállodaként akarja a vendégeket odacsalni, mert ez olyan vicces, vagy mi. Aztán persze, megérkeznek a furábbnál furább alakok, akik azért szállnak meg itt, hogy végre valami földöntúli élményben részesedjenek.
Volt itt minden, lepedőbe öltözött szellemek, igazi kísértet, poéntalan poénok, és a már unalomig nyúzott kisgyerek karakter. Még az erotika kedvelőinek szánt „cici villantás” fegyvere is megpróbált minket eltalálni, nem sok sikerrel. Azonban egy biztos, ha nincsen Reviczky, aki minden túlzás nélkül a hátán vitte a produkciót, na meg Pogány Judit, aki minden jelentben más és más konyhai „fegyverrel” jelenik meg, akkor tuti biztos elalszunk. Azért legalább Schell Judit kaphatott volna egy kicsit kevésbé „Zs” kategóriás szerepet, mert amit ő művelt olyan messze volt a viccestől, mint Szarvas József alias Pista, a szálloda vezetéstől. Egy pozitívumot azért még meg kell, hogy említsünk, mégpedig a tipikus Tímár Péter kameravilágot, amely hozta a kötelezőt. A szereplők mozdulatainak felgyorsítása és lelassítása - az amolyan régi Benny Hill-et idéző mozgás- egy dolgot eredményezett: egyediességet. Még ha néhányan úgy is vélték, olyan mintha Reviczkyt sokkolóval állandóan nyakon lőnék. Végezetül azon gondolkoztam, miért kellett mégis elkészíteni a folytatást akár ilyen sótlanul is? Egész egyszerűen azért, mert lehet akár milyen rossz is a második rész, az első miatt minden valamit magára adó mozirajongó úgyis beül.
  Egy vígjáték fegyverének töltényei, a poénok nem hogy fejbe nem találtak minket, de ami a legnagyobb probléma, még vállon sem súroltak minket. Pontosan azok a dolgok hiányoztak a folytatásból, ami az első részben megvoltak, szívet érő találatok és a mozi készítés alapfűszere: a szenvedély.